Coubertin
Az első szakasz meccsei után végérvényesen kiderült, hogy mennyire gyalázatos volt az olaszországi röplabda világbajnokság sorsolása a még gyalázatosabb lebonyolítási rendszerben. Az is kiderült, hogy azok jártak a legjobban, akik taktikáztak, akik a legjobban tudtak alkalmazkodni. Persze, az éremért nem lehet elegendő csak ravasznak lenni az első szakaszban, legalább még egy nagy meccset meg kell nyerni, s az is jó, ha a további mérkőzéseken becsúszik néhány meglepetés.
Szerbia válogatottja, mint tudjuk, két vereséggel jutott túl az első körön, amivel kedvezőbb csoportba jutott, mintha megnyerte volna az első kört. Ezek után nagyon kellett a Kuba elleni győzelem, s ennek eredményeként már körvonalazódik az elődöntős helyezés. A gyönge kezdet után Szerbia képes volt legyőzni a roppant erős, de pszichikailag felkészületlen kubaiakat. Amikor ugyanis egyenrangúvá fejlődött a mérkőzés, a rivális legjobbjai bizonytalanná váltak, sokat hibáztak, és a nagy akarással is a szerbek malmára hajtották a vizet. Ugyanakkor ezt tette az argentin válogatott is, amikor a második szakasz rajtján óriási meglepetésre legyőzte a franciákat.
Bizonyos értelmezés szerint az olaszországi röplabda világbajnokság a gyakorlatban is megvalósította Pierre de Coubertin báró több mint száz éve elhangzott olimpiai eszméjét: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.”
Nem arról van szó, hogy sportolni és versenyezni kell akkor is, ha az egyén vagy a csapat nem képes nyerni az adott mezőnyben, amire valószínűleg a modern olimpiák atyja utalt, hanem arra, hogy a győzelem nem fontos.
Az olasz vendéglátók ugyanis a Nemzetközi Röplabda Szövetség (FIVB) rábólintására olyan lebonyolítási rendszer eszeltek ki, amilyet a világ még nem látott, s ezen belül úgy végezték el a csoportbeosztás sorsolását, hogy válogatottjuk veszélyesebb rivális nélkül menetelhessen az elődöntőbe. Amit rendes körülmények között valóban nehezen valósíthatott volna meg.
Az olaszoknak e ravaszsága a többi válogatottat arra kényszerítette, hogy a tornán előzetes matematikai elemzéssel rajtoljon, hogy megállapítsa, létezik-e rá lehetőség, hogy valamilyen módon már a kezdeti szakaszokban elkerüljék a lehető legerősebb ellenfeleket.
Mint kiderült, egyesek ezt bravúros győzelemmel, mások pedig „meglepő” vereségekkel érhették el. Kuba például legyőzte Brazíliát, így a második szakaszban elkerülte a lengyeleket és a bolgárokat, Szerbia viszont kikapott Kanadától és Lengyelországtól, hogy a továbbiakban könnyebb legyen a sorsolása.
A szándékos vereség nehezen egyeztethető össze a sportszerűséggel. Korábban azonban ilyesmire egészen más példák voltak említhetők. Azok az esetek, amikor mondjuk egy utolsó fordulóban létezett a mindkét fél számára továbbjutást jelentő eredmény, amely révén a továbbjutásra érdemes harmadikat pottyantották ki. Az viszont mindeddig példátlan a korszerű sportban, hogy a győzelem kiesést jelent, a vereség meg továbbjutást.
A ravaszkodásra kényszerített szerb válogatott tagjai erősen röstellték a két vereséget, tisztában voltak vele, hogy átlépték a sportszerűség minden határát, és állították, hogy szó sincs taktikázásról. Ha viszont a sportolót bárki is arra kényszeríti, hogy a siker érdekében a ravaszkodást is bevesse, akkor tiszta a sor. Mivel az olaszok a versenyrendszerben és a sorsolásban nem láttak kivetnivalót, és ráadásul az FIVB sem reagált, miért ne érhetné el a szerb csapat a parketten ugyanazt, amit az olaszok a zöldasztalnál? Elvégre a FIVB világranglistát is vezet, amelyhez a legjelentősebb versenyeket, tehát a vb-t is pontozzák. Miért akart volna tehát a szerb válogatott maximális becsületességgel 9. vagy 13. lenni és ezáltal kevés ranglistapontot szerezni, ha egy-két vereséggel annál jóval többet is elérhet?! A szégyen legyen az olaszoké és a nemzetközi szövetségé, nem pedig azoké, akik az adott helyzetben céltudatosan tudtak lépni.
Mindezen túl remélhető, hogy röplabda világbajnokságot ilyen lebonyolítási rendszerben csak háromszor tartanak. Először, utoljára és soha többé.
(forrás: magyarszo.com)
