Mindenképpen kivételes képességű, sokszoros válogatott röplabdázó volt egykoron Bardi Gyöngyi. Ahogy a megbeszélt helyre érkezik a bevásárlóközpontba, a férfiszemek hada kíséri. Kedvenc sportágától ugyan távol került, de azért szívesen idézi fel a számára is felejthetetlen mérkőzéseket, pillanatokat.

– Mit csinál, régen hallottunk önről.
– A röplabdától picit távol kerültem, de szerencsére a sport megmaradt a mindennapi életemben. Rendszeresen sportolok, igyekszem a lehető legjobban karban tartani magamat. Egyébként pedig dolgozom az Otthon Centrum pesthidegkúti irodájában, ingatlan-tanácsadással foglalkozom.

– Hát, az nem sportos munkakör.
– Mit tegyek, így sikerült.

– Felismerik még az ügyfelek vagy az utcán a szurkolók?
– Igen, előfordul még mindig, hogy megismernek az utcán. Sőt, már olyan is volt, hogy az ügyfeleimmel, miközben ingatlan-adásvételről tárgyaltunk, lejátszottunk egy régi röplabdameccset. És persze mindig örülök, ha a kedvenc sportágamról kérdeznek vagy mesélhetek.

– Nem vonzotta, hogy edzőként adja tovább tudását, tapasztalatait?
– Amikor a kilencvenes években hazajöttem a törökországi szerződésem után, úgy voltam vele, hogy befejezem az aktív játékot. Ám az Eger és a Vasas vezetői kapacitáltak, hogy játsszak még. És aztán úgy hozta az élet, hogy a visszavonulás helyett még tíz évet játszottam. Azóta meg az emlékeimből élek.

– Hogyan lett röplabdázó?
– Debrecenben nőttem fel, s az általános iskolában szertornáztam, röplabdáztam. És még atletizáltam is.

– Akkor miért maradt meg a röplabda?
– Azért, mert magas voltam, és mellette az atletizálástól megvolt a kellő fizikai erő. Az általános iskola tornatanára pedig jó szemmel kiszúrta, hogy a röplabdában tudnám leginkább kamatoztatni a tehetségemet. A középiskolában, a Tóth Árpád Gimnáziumban meg nagy röplabdaélet zajlott, s maga az igazgató, Polgár Sándor is kiváló játékos, majd edző volt egykoron.

– Hogyan került Budapestre, a NIM csapatához?
– Már az NB II-es Debrecen játékosa voltam, és a Margitszigeten, az Úttörőstadionban játszottunk a NIM-mel. Olyan jól ment a játék, hogy a meccs után a NIM vezetői megkerestek, szeretnének leigazolni. De nem volt egyszerű, a szüleim hallani sem akartak arról, hogy bakfisként egyedül Pestre költözzem. Végül is az győzte meg őket, hogy az édesapám feljött Budapestre megnézni, hol is lakik majd a kislánya. A Dandár utcába kerültem albérletbe egy idős nénihez. Úgyhogy ha nehezen is, végül elengedtek.

– Jól döntöttek?
– Ez nem is lehet kérdés. Felejthetetlen éveket töltöttem és sok-sok nagy meccset játszottam a NIM-ben. Bár voltak apró döccenők, mint például az, hogy jött a tél, és a háziasszonyom spórolt a szénnel, a fával, ezért bizony gyakorta vacogtunk mindketten. Aztán a NIM vezetői léptek, és elhelyeztek a Szilágyi Erzsébet fasorban, az egyesület vendégházában. Ez már a szüleimnek is tetszett.

– Könnyű volt beilleszkednie a sztárokkal teletűzdelt, sokszoros magyar bajnok csapatba?
– A felejthetetlen Kovács Jenő bácsi volt az edző, isten nyugosztalja. Fél évig csak csereként jutottam szóhoz, és amikor látta, hogy már-már sírásra görbül a szám, a vállamra tette a kezét és azt mondta: Gyöngyikém, neked minden edzésen meg kell szakadnod, és nem száz, hanem legalább száztíz százalékot kell magadból kiadnod. Megfogadtam a tanácsát, és mindent beleadtam a röplabdába. Hat éven át kihagyhatatlan voltam a csapatból, s nemzetközi szinten is sikereket értünk el.

– Ha ilyen jól érezte magát a NIM-ben, akkor miért lett vége a nagy szerelemnek?
– A nagy rendező, az élet szólt közbe. Egyik napról a másikra megszűnt a Nehézipari Minisztérium, és a csapat úgy ahogy volt, egy az egyben beolvadt a Vasasba, így kerültem oda. Később az Újpest megkeresett, és kiváló ajánlatot tett. Három szép év következett a Vágóhíd utcában, a Dózsa színeiben. És onnan kerültem aztán légiósnak Törökországba.

– Igaz, hogy ön volt az első magyar női röplabdázó, akit kiengedtek külföldre játszani?
– Nem mintha ma már túlzott jelentősége lenne az egésznek, úgy tudom, a második voltam. És talán idetartozik, hogy harmincéves kor alatt senkit nem engedtek ki profinak, velem mégis kivételt tettek, hiszen huszonkilenc éves voltam akkor. Azt is mondhatnám, kaptam egy év kedvezményt.

– Hogy érezte magát Törökországban?
– Egy gyógyszergyár csapatába, az Eczacibasi Istanbulhoz kerültem. Pályafutásom egyik legsikeresebb időszaka volt. Jól éltem egy számunkra egzotikus országban, s anyagilag is megalapozhattam az életemet. Még olyan kitüntetést is kaptam, hogy engem választottak a Törökországban szereplő legjobb külföldi női sportolónak. A férfiaknál ugyanezt Tony Schumacher, a Fenerbahce német futballválogatott kapusa kapta meg.

– Gerevich Pál volt a férje. Hol ismerkedtek meg, s később miért váltak el?
– Erről nem szeretnék beszélni. Arról sokkal inkább örömmel, hogy van egy közös lányunk, Bea, aki harmincéves, és a Duna Televíziónál dolgozik. És még egy különlegesség: amikor hazatértem a törököktől, és be akartam fejezni a játékot, azzal is biztattak a maradásra, hogy a saját lányommal játszhatok egy csapatban.

– És játszottak együtt?
– Hogyne.

– Talán még rivalizáltak is egymással?
– Szerencsére azt nem. Ő feladó volt, én pedig ütő. Természetesen azért igyekeztem segíteni a fejlődését, s a teljesítménye jobban érdekelt, mint a magamé. Amerikai egyetemen végzett, és röplabdásként beválasztották a Hírességek Csarnokába. Erre még akkor is büszke lennék, ha nem én lennék az édesanyja.

– A régi válogatottakkal, csapattársakkal tartják a kapcsolatot?
– Igen. Szerencsére mindent tudunk egymásról. Hetente, maximum kéthetente rendszeresen találkozunk. Megvitatjuk a világ dolgait, jól elvagyunk egymással. Mindannyian imádunk nosztalgiázni, emlékezni, nevetni a régi sztorikon.

– Lassan tíz éve, hogy Mészöly Kálmánnak, a Vasas futball-legendájának a felesége. Ez teher vagy dicsőség?
– Kálmánt mindenki ismeri, nemcsak itthon és Törökországban, hanem szinte egész Európában. Boldog vagyok, hogy megismerkedtünk, s egy ilyen jólelkű ember mellett élhetem a mindennapjaimat.

– Sok mindent elért, sok mindent megélt. Mit szeretne még megélni?
– Elégedett és boldog ember vagyok. Szeretném a hozzátartozóimat még hosszú éveken át egészségben magam mellett tudni. Ha sok pénzem lenne, a lányommal együtt, mivel imádjuk a kutyákat és az állatokat, olyan menhelyet hoznánk létre, ahol a gazdátlan ebek életét könnyebbé tudnánk tenni.

Bardi Gyöngyi
Született:
Hosszúpályi, 1958. február 2.
Egyesületei: Debreceni Volán (1970–1974), NIM SE (1974–1981), Vasas (1981–1985), Újpesti Dózsa (1985–1987), Eczacibasi Istanbul (török, 1987–1992), Eger (1992–1994), Vasas (1994–1996)
Legjobb eredményei: 2x olimpiai 4. (1976, 1980), 2x Európa-bajnoki bronzérmes (1977, 1983), 2x BEK-ezüstérmes (1978, 1979), BEK-bronzérmes (1980), a válogatottban 329-szer játszott.

(forrás: Magyar Hírlap, szerző: Burkovits Ferenc)

Címkék: röplabda ute újpest vasas bardi nim

A bejegyzés trackback címe:

https://hunvolley.blog.hu/api/trackback/id/tr572656210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása