Először is: kérem, senki ne rökönyödjön meg a címen, nem öncélú trágárkodás. Hamarosan kiderül miért íródott. Másodszor: leszögezem, hogy semmilyen szakmai konklúziót nem tudok levonni a Vasas–BSE meccs kapcsán. Gondolataim viszont vannak. A néző gondolatai...
Először is (jé, már másodszor van először): a nők csodálatosak. Azért azok, mert olyan kiszámíthatatlanok, mint a cunami. Egyszer csak megjelennek, és csinálnak valami olyat, amire senki nem számított. Ilyen a férfiaknál nincs. Egyszer azt mondta nekem Hargita tanár úr, az esztergomi főiskola tornatermében, hogy a férfiak észből sportolnak, a nők meg ösztönből. De ezzel nem akarta leszólni a csajokat, sőt! Mert mi van, mondjuk a pasiknál? X csapat péppé veri y csapatot, majd eltelik néhány nap és x csapat megint péppé veri y csapatot. A nőknél viszont egy tönkrevert, sírós fruskabanda is fel tud kelni a padlóról (a szó szoros és átvitt értelmében), és vissza tud vágni. Na, ezt láttuk most. Az a BSE, amelyet pár napja a saját csarnokában alázott meg a Vasas, most elment a Folyondár utcába és 1000 tomboló piros-kék szurkoló előtt győzött. Pedig ez a Vasas nem lett rosszabb, és a BSE sem lett jobb, mint pár napja volt.
Hej, a női lélek... Ismerik a viccet? Az öreg halász kifogja az aranyhalat. Az persze (mint mindig) könyörgőre fogja a dolgot. Az öreg megsajnálja, visszadobja. Persze a kívánság nem marad el. – Szeretném – mondja a halnak –, ha autópályát építenél Európa és Amerika között az óceánon. A hal ingatja a fejét (mondjuk nyaka nincs, úgyhogy nem tudom hogyan, de egy viccben nem kell feltétlenül mindennek a helyén lennie). Szóval a hal közli, hogy ez nem megy, kívánjon mást. – Hát akkor – tűnődik az öreg – szeretném megérteni a nők lelkét. Mire a hal: hány sávos legyen az autópálya?
Szóval a női lelket kezelni kell. Egyikükét így, másikukét úgy. Van, amelyik lelket simogatni kell, van, amelyiket piszkálgatni, és van, amelyiket összetörni. Magyarul vannak hölgyek, akik a dicséretre, és vannak, akik a letolásra „indulnak be”. És ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Még a tévénézőknek is. Miért írom ezt? Nos, a mai meccsen mindkét edzőnél becsúszott egy-két le van szarva, és baszd meg. Csúnya dolog? Jajj, nagyon. Biztosan illik miatta pironkodni, meg sopánkodni és a kezet tördelni. Csakhogy ez akkor is benne van a játékban. Ha Jókay azt mondja, hogy szard le, mosolyogj, az is benne van. Ugyanis nem azért mondja, mert műveletlen ember, hanem mert szeretné, ha a lánya lelke rendben lenne. És ha ezek után a feladója csinál két mocskosul pofátlan ejtést, amelyből két pontja lesz a Vasasnak, akkor már megérte. Ha Hollósy azt mondja a csapat feladójának (aki civilben a kedvese), hogy ne oda tedd már baszd meg, és utána Csilla ad két parádés labdát, amiket Sándor Renáta agyonüt, akkor már megérte.
Teszem hozzá: az edzők halk, mosolygós időkérései csak azóta jöttek divatba, amióta a tévé mikrofonja odalóg az orrukba. Az idősebbek még emlékeznek Turcsin mesterre (nem a röplabdából, mert ő kézilabdaedző volt), akinél nemcsak a jop tvoje maty röpködött (nem fordítom le konkrétan, arra bíztat, hogy folytass vadházasságot a nőnemű szülőddel), hanem néha fel is pofozta a pálya mellett Turcsinát (a pályán kívül a neje volt), és a lányát, aki szintén csapattag volt. Ha lett volna mikrofon, talán ős is finomabb. Szóval nem arról van szó, hogy feltétlenül ordibálni kell, és kurvaanyázni, de ha ez is a lélektani hadviselés része, akkor ez is a lélektani hadviselés része. Szintén az őszhalántékúak még emlékezhetnek arra, amikor Mészöly Kálmán szövetségi kapitány a filmkamera előtt ordibált, mint a fába szorult féreg. Mégis szerettük, mert kivitte a csapatot a foci vébére, ráadásul úgy, hogy vertük a románokat. Szóval le van szarva, hogy mit mondanak az edzők, csak jó legyen a meccs.
Azt viszont kérem (ha kérhetem) a kommentátoroktól, hogy a közvetítés során ne véljem felfedezni, hogy melyik csapatért szorítanak. Tévedhetek, de túl sokszor csattant fel a hangjuk az egyik gárda pontjainál, és túl ritkán a másiknál. Meg azután, azt is illene észrevenni, hogy az egyik csapat egyik játékosa ötpontos nyitássorozatot produkál, ráadásul úgy, hogy három pontot ő maga szerez a labdamenetekben. Hátulról. (Régi poén: Buzekné hátulról, ahogyan a férje szokta.) Illene ilyenre felfigyelni, mert ez a mai röplabdában csak egy kicsivel ritkább a fehér hollónál. Meg talán azt sem illik hangsúlyoznia egy kommentátornak, hogy SAJNOS x ütése a hálóról a vonal mögé pattant. Miért is sajnos, ha függetlenek vagyunk? Megint egy klasszikust kell idéznem: Knézy Jenő anno megkapta a képet és a hangot egy hoki döntőn, a hetedik percben. A szakma géniusza (mert az volt) így köszönt be: Jó estét, jó szurkolást, 1-0-ra vezetünk. A néző meg gondolkodott: de ki az a mi, amikor két magyar csapat játszik egymás ellen...
L. Dézsi Zoltán
