Nyugodt, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti a 67 éves Garamvölgyi Mátyás. A magyar röplabdázás egyik emblematikus egyénisége sok mindent megért hosszú pályafutása során. Április negyedikén, vagyis ma ünnepli a születésnapját, ebből az alkalomból egy korábbi interjújából idézünk részleteket, így kívánunk jó egészséget és további minden jót Matyi bácsinak!
– Nem budapesti vagyok, s nem is a röplabdával kezdődött a sporttal való, életre szóló kapcsolatom – bocsátotta előre a mesteredző. – Baján, a III. Béla Gimnáziumban tanultam, ahol tagja voltam az országos középiskolás tornász csapatbajnokságon második helyen végzett iskolai válogatottnak. Egyébként nekem a nyújtó volt a kedvenc szerem.
– Azért ez az előiskola jó ajánlólevélnek bizonyulhatott a Testnevelési Főiskola felvételijén, hiszen ott legtöbben éppen a szertorna gyakorlatokkal vannak nagy bajban.
– Ezt senki nem vitatja. Más kérdés, hogy 1962-ben, amint betettem a lábamat a TF-re, szinte elfelejtettem a tornász múltamat. Röplabdázó tanáraim egyike, Tarnawa Ferdinánd ugyanis rám tette a kezét, s átirányított az ő sportágára. Nekem is tetszett a dolog, így a kérdés hamar és végérvényesen eldőlt.
– Milyen karriert futott be új sportágában?
– Villámgyorsan beépültem a TF NB I-es együttesébe, s röviddel később már a válogatott keretbe is behívtak. Az 1964-es, tokiói olimpiai részvétel azért még túl korai lett volna. Ha másért nem, hát azért, mert nem sokkal az utazók kijelölése előtt kéztörést szenvedtem. 1965-ben részt vehettem az Universiadén, majd 1966-ban, a diplomázást követően a Vasasba igazoltam.
– Ahol egészen 1971-ig játszott. Utána mi következett?
– A TF elvégzését követően azonnal elkezdtem a tanári pályámat, így 1966 és 1975 között több általános-, illetve középiskolában is megfordultam. 1974-ben előbb a TF csapatát irányíthattam, majd 1975-ben – amikor Tarnawa lett a magyar férfi válogatott edzője – egykori tanárom maga mellé hívott másodedzőnek. Egy évvel később előbbre léptem, 1983-ig három Európa-bajnokságon is én ülhettem a válogatott kispadján. Kijutottunk az olaszországi világbajnokságra, ekkora sikert azóta sem tudott elérni a nemzeti együttes.
– S akkor még nem említette azt sem, hogy az 1977-ben az Európa-bajnokságon elért negyedik hely ugyancsak az abszolút legjobb magyar eredmény azóta.
– Sok szép élményben volt részem, tagadhatatlan. Olyanok játszottak a válogatottban, mint Buzek László, Kovács Károly, Takács Benjamin, Bogár Géza, Nagy István vagy éppen Mondi József; ők valamennyien kitűnő röplabdázók voltak. Számomra máig is érthetetlen módon, egy jó széria kellős közepén, 1983-ban elegem lett az egészből és feladtam. Átmentem a nőkhöz, mégpedig a Vasashoz, ahol indulásként tizenhárom embert küldtem kényszernyugdíjba. Gondolhatja, mennyire népszerű ember voltam, viszont az eredmények engem igazoltak.
– Ön viszont onnan sem ment nyugdíjba...
– Többszörösen elszerződtem Törökországba, ahol óriási élményt jelentett dolgozni! A leghosszabb időt 1995 és 2001 között töltöttem odakinn, ekkor az Eregli férfi csapatát edzettem. Bár bajnoki címet nem sikerült nyernünk, de 2001-ben az európai Tegus Kupában bejutottunk a legjobb négy közé.
– Mégis, miért volt oly nagy hatással önre a török atmoszféra?
– Profi, itthon elképzelhetetlen viszonyok között mentek a dolgok, rendkívül kulturáltan. S ami nagyon hiányzik, amióta végleg visszajöttem: az ottani, sokkal nyugodtabb alaphangulat. Ebben szerintem döntő része van az iszlámnak, amely féken tartja az embereket, mindenki pontosan tudja a helyét. Még véletlenül sincs az az anarchia, ami itthon bizony megvan...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Röppálya című műsor a Kontakt Rádióban, amelynek vendége volt Garamvölgyi Mátyás is! Kattintson ide, és hallgassa meg a vele készült egyórás beszélgetést!
Április 4-én ünnepli születésnapját Botos Ferenc és Erdősné Balogh Erika is, akiket szintén nagyon szeretünk és tisztelünk, természetesen nekik is boldog születésnapot kívánunk!
(forrás: Újbuda)
