Régóta érlelődik bennem, hogy leírjam a röplabdával kapcsolatos gondolataimat és most úgy határoztam meg is teszem. A nevemet nem írom le (emiatt biztos sokan kritizálnak majd), nem gyávaságból (ezt feltételezhetően el sem hiszik), az ok jóval egyszerűbb: a röplabdás társadalomban engem nem ismernek, és nem is kívánok szerepet vállalni benne, ugyanakkor aggódom azon folyamatok miatt, amelyekkel nap mint nap szembesülök.

A férfiválogatott körüli hercehurca volt az utolsó esemény, ami után ― magamnak is ― összegezni szeretném, mit is láthat a külső szemlélő. A sportágat nem régóta követem figyelemmel, de néhány év alatt csak mélyebbre süllyedt Magyarországon a röplabda. Jelenleg ott tart, hogy a férfi szakág méltatlanul alacsony szinten vegetál, a női pedig vészes sebességgel közeledik felé, pedig a jelenlegi vezetésnek ez a zászlóshajója, a remélt nemzetközi helytállás megtestesítője. Jókay szövetségi kapitány lemondott, valószínűleg elege lett mindabból, amiről eddig lojálisan hallgatott, de alapjaiban ásták alá az eredményes munkát: az erkölcsi és anyagi hiteltelenségből, a bizonytalanságból, az ígérgetésekből. A szövetség és a csapat között feltételezhetően ő volt az ütközőzóna, és már nem kívánt magyarázkodni.

Magyarázkodni senki sem szeret, a szövetség sem, mert nem találtam mostanában egyetlen cáfolatot sem azokkal a hírekkel szemben, amelyek a röplabdaéletben a kedélyeket borzolják: az egyre nagyobb mértékű eladósodottságot, a kifizetetlen bérek és számlák több tízmilliósra becsült nagyságát, a mindezekből törvényszerűen született ad hoc munkát, amelybe csak az ügy iránt érzett elfogultsággal lehet belemagyarázni a szakmaiságot. Tavaly december óta nem volt szövetségi kapitánya a férfiválogatottnak, és most, már az időhiánnyal is küszködve Kelemen István elvállalta. Miért nem lett Demeter György, akit én is ― mint oly sokan mások ― a legfelkészültebb magyar edzőnek tartok? Ő csak megfogalmazott egy minimális szakmai elvárást, aminek a szövetség nem tudott eleget tenni: nem lehet egy felnőtt válogatott eredményes, ha nem játszatják őket együtt, ha a közvetlen utánpótlást jelentő korosztályokat nem versenyeztetik. Nyilvánvalóan erre sincs pénz, így az ő személye nem jelentett egy idő után reális alternatívát.

A női válogatott körüli polémiák sem tették népszerűbbé a szövetségi kapitányi posztot: az, hogy az összetartás előtt egy nappal nem tudják még, hova kell menni (hol fogadják be őket), majd az adósságra hivatkozva kitessékelik őket, nos ezeknek a zavaró tényezőknek a megoldása nem a kapitány feladata. Kelemen István ezt most felvállalta ― olvasható a blogon ―, helyet, szerelést szerzett, de már orvost és gyúrót ő sem tudott. Kelemen István most minden dühét a válogatottságot lemondó játékosokra zúdítja, lelke rajta. Ezek a fiúk most kerültek új csapatba, ahol bizonyítaniuk kell, Szabó Alpár élete első külföldi szerződéséhez jutott. Kelemen István Geiger András esetében elfogadja az egzisztenciális okot a távolmaradásra, a többiek esetében ugyanakkor nem, pedig ugyanarról van szó. Ha minden rendben lenne, azt gondolom, még Veres Péter is másképp gondolkodna, de egy ezer sebből vérző történethez senki sem szeret asszisztálni. A játékosnak az a dolga, hogy játsszon, az edzőnek a szakmai koncepció kitűzése és az ehhez szükséges keret kialakítása, míg a szövetségnek ― elsősorban ― a feltételek biztosításában kell élenjárnia.

A szövetség ennek már régóta nem tud megfelelni, de erről nem hajlandó tudomást venni. Akik ebben résztvevők nagyon akarták ezt a tisztségüket részben társadalmi és/vagy egzisztenciális okok miatt. A röplabda társadalmon belüli elfogadottságuk már a színrelépésük óta feszült, kínos helyzeteket hozott, ami legjobban a kommunikációban érzékelhető: a szövetség nem hajlandó tükörbe nézni és őszintén beszélni a problémákról, a tagegyesületek pedig már a közgyűlésen való részvételt sem tartják fontosnak. Ha megmenthető ez a sportág, akkor sürgősen lépni kell. Én a teljes megújulásban látom a megoldás kulcsát, aki nem tudta vállalni azt, amit ígért, adja át a helyét annak, aki előre tudja mozdítani az ügyet. Az új csapatnak tudomásul kell vennie, hogy ebbe a sportágba most csak beletenni lehet, kivenni sem erkölcsi, sem anyagi értelmemben nem lehetséges. A kezdeti időszakban számolhatnak azzal, hogy idejük nagy részét a vérszagot kapott hitelezőkkel folytatott csatározásokkal töltik majd, és számos kisebb-nagyobb „csontváz” szekrényből való kiesése is garantálható. De lépni kell, meg kell tisztulni, mert ez az út, amin járunk, csak lefele visz, ahonnét már talán visszaút sincs!

Megjegyzés: a félreértések elkerülése végett rögzíteném, hogy a fenti cikket nem én írtam, de mivel minden szavával maximálisan egyetértek, örömmel adom közre. RD