Rájöttem, hogy lusta vénember lettem. Tíz éve még eszembe nem jutott volna a bajnoki döntőt kocsmában, söröspohárral a kezemben nézni. Változik a világ, ketyeg a biológiai óra. Most már jobban szeretek leülni a TV elé (lehetőleg nálam okosabb emberek társaságában), és megvitatni minden pontot, minden szituációt. No, ez történt csütörtökön is. Egy firkászkolléga, és egy edző társaságában behúzódtunk Angyalföld egyik legbarátságosabb csehójába, a Törpébe. Ők marhára örültek a 3:0-nak, mert mindketten a Vasasnak drukkoltak, én viszont függetlenként szívesen megnéztem volna még két szettet (és megittam volna még két sört).

Persze, van véleményem arról, hogy hogyan is nyerhetett a Vasas idegenben. Hivatkozhatnék egy régi mondásra, amely egy kistestű költöző madarat hoz össze a legmelegebb évszakkal, de nem teszem. Megoszthatnám a gondolatomat azzal kapcsolatban, hogy szerintem, ha valaki őrjítően impulzív személyiség, akkor legyen az minden meccsen, még akkor is, ha vannak, akik letolják emiatt. Nem teszem. Viszont idecitálok egy momentumot, ami szerintem azt mutatja meg, hogy miért is kell edző egy csapat mellé.

Történt valamelyik szettben (talán a másodikban), hogy a Vasas feladójának egy kicsit elkezdett nem menni a játék (egyébként végig jól teljesített, különösen a váratlan megoldásai tetszettek). Ekkor éppen 15 pontnál járt az egyik csapat. Az asztaltársam (az edző) közölte, hogy Jókay Zoltán most fog időt kérni. Én meg azt mondtam, hogy akkor nagy hülyeséget csinál, hiszen egy pont múlva 16 lesz, és akkor úgyis jön a technikai idő. Minek vesztegetne el egy időkérést? (Apropó, technikai idő: a tévéközvetítésben rendszeresen technikai szünetként említik. Szerintem az más. Mondjuk, lehet egy izzadságfolt feltörlésének időtartama.) Jókay viszont úgy határozott, hogy nem várja meg a 16-ot. Kikérte az időt. És igaza lett. A feladó ezután feladott, hozták a szettet és közelebb kerültek a bajnoki címhez.

Én persze továbbra is furcsállom ezt az időkérést. De – hogy egy másik sportból hozzak példát – néha meg kell hozni a vezéráldozatot. Jókay most meghozta, és bejött neki. Nem elvesztegetett egy időkérést, még akkor sem, ha én azt hittem, ezt teszi. Vélhetően ezért van az, hogy ő a legszebb, leghosszabb combú lányok között vitézkedik, én meg ülök a gépem előtt és csak pötyögök...

L. Dézsi Zoltán