Hamarosan véget ér az esztendő, itt van hát az ideje a visszatekintésnek. A közelmúlt felidézését Petheő Gáborral folytatjuk, aki tavasszal bejelentette visszavonulását, de ősszel, amikor szükség volt rá, újra visszatért a Szeged csapatába.
A szezon végén visszavonult Petheő Gábor, minden idők egyik legjobb szegedi röplabdázója. A 39 esztendős center a legendás Medikémia csapatkapitányaként kétszeres bajnok és négyszeres Magyar Kupa-győztes. Pályafutása során csak szegedi együttesekben szerepelt.
A Tarján hármas általános iskolából indulva a Délépbe került, majd sorrendben a Papiron SC, a Medikémia, a Starcopy és HPQ színeiben termelte a pontokat. Utolsó profi mérkőzését április 21-én játszotta a Dág ellen az Újszegedi Sportcsarnokban. A 33-szoros válogatott Petheő elégedetten gondol vissza az elmúlt huszonöt esztendőre.
– Gábor, benne van egy gyors játékban? Felsorolok néhány nevet, kérem, mondja el, mit eszébe erről a személyekről. Titkos Lajos?
– Lajos bácsi volt az első edzőm. Csak jó szívvel gondolhatok rá, hiszen úgy bánt a tanítványaival, mintha a saját csemetéi lettek volna. Kiváló pedagógus volt.
– Nusser Elemér?
– Öcsi nevelt belőlem röplabdázót. Ha ő nincs, akkor én nem lettem volna profi sportoló, sokat köszönhetek neki.
– Nyári Sándor?
– Nyugodtan mondhatom, hogy a második apám volt. Csak ismételni tudom magamat, hogy neki is nagyon sokat köszönhetek. Remek szakember. Igaz, nem éppen baráti hangulatban váltunk el annak idején, de ettől függetlenül nagyon szerettem.
– Schildkraut Krisztián?
– A kedvenc játékostársam. Hihetetlen érzéke volt a röplabdához. Ha jó napja volt, akkor királyt csinált belőled, sőt ha igazán jól ment neki a játék, akkor a Medikémia gyakorlatilag verhetetlen volt. Szerencsére ez igen sokszor előfordult!
– A több mint 25 év alatt csak szegedi csapatban játszott, ez igen ritka. Ennyire lokálpatrióta?
– Igazából soha nem akartam elmenni Szegedről. Egyszer egy nagyon komoly ajánlattal keresett meg a Vasas, de végül nemet mondtam. Itt mindig jól éreztem magam. El sem tudtam volna képzeli, hogy a csarnokban, a szegedi közönség előtt ellenfélként játsszak.
– A Medikémia fogalommá vált a városban, ezrek jártak ki a csarnokba, hogy lássák a csapatot.
– Tényleg nem mindennapi csapat volt, csak a nagy sikerek jutnak róla eszembe. Olyan élményekkel gazdagodtunk a régi csarnokban, hogy az valami elképesztő. Gondolok például az 1995-ös bajnoki döntőre. A párharc első meccsét elbuktunk Szegeden a Csepel ellen, idegenben viszont egyenlítettünk. Aztán a következő két találkozót mi és a fővárosiak is megnyertük hazai pályán, így következhetett az utolsó csata ismét nálunk. Teltház volt, három ezer ember jött ki a csarnokba, hogy kiszurkolja nekünk a bajnoki címet. Az első két szettet elbuktuk, de aztán egy csapásra megváltozott minden, beindult a gépezet. Zsinórban hoztuk a következő három játszmát és megnyertük a meccset. Ami utána történt, azt sosem felejtem el. Berohantak az emberek, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szál gatyában állok a tömegben. Nagyon büszke vagyok arra, hogy labdajátékban mi szereztük meg Szegednek az első bajnoki aranyérmet és a szegedi szurkolók is büszkék lehetnek magukra. Ez nem olyan kötelező tiszteletkör, tényleg sokat köszönhetünk nekik, belehajszoltak minket a győzelembe.
– A zsűri asztalon állva vehette át a bajnoki serleget, mindössze 24 évesen. Hogyan lett Ön a csapatkapitány?
– Érdekes, de nem választással dőlt el. Nyári Sándor nevezett ki kapitánynak még 18 éves koromban. Az idősebb játékosok pedig idővel elfogadtak.
– A válogatottság? Harminchárom alkalommal szerepelhetett a nemzeti együttesben.
– Az is egy nagyon csodálatos dolog volt. Óriási dicsőségnek éreztem, hogy felhúzhattam a címeres mezt. Amikor a válogatottban játszhattam, mindig arra gondoltam, hogy megérte az a sok-sok munka, amit belefektettem a röplabdába.
– 2002-ben azonban egy sötét epizód következett, az első visszavonulás.
– Megcsömörlöttem! A 2001-es Magyar Kupa-döntőben is úgy győztünk a Kaposvár ellen, hogy akkor már hat hónapja nem kaptunk fizetést. Azt az aranyérmet tényleg a csapat nyerte meg. Támogatni viszont senki nem akarta a klubot. Elegem lett a bizonytalanságból és befejeztem a játékot. Igazából akkor döbbentem rá, hogy a sportoló egy burokban él. A röplabdázás után a valóságban nehezen boldogultam, több helyen is próbálkoztam, de nem igazán találtam a helyemet.
– 2007-ben tért vissza a pályára, mi motiválta az újrakezdésben?
– Egyszer kimentem a Starcopy egyik bajnoki meccsére, kíváncsi voltam, hogyan játszik Nusser Elemér csapata. A lelátón ülve pedig azt éreztem, hogy ezen a szinten még én is jó lennék. Beszéltem a vezetőkkel, és amit felvázoltak, nagyon tetszett. Sok tehetséges, ifjúsági-válogatott játékos mellett én képviselhettem a rutint Csíkos Gáborral és Strezeneczki Gyulával. Mivel akkor egy ideje már szerepeltem egy amatőr, baráti csapatban, ezért könnyebben ment a visszatérés.
– Most viszont tényleg vége, felfogta már?
– Nehezen, de igen. Ennek az esztendőnek már úgy vágtam neki, hogy ez az utolsó. A mozgást azonban nem hagyom abba, idén nyáron is elmegyek majd strandröplabdázni. Az viszont biztos, hogy NB I-es meccsen többet nem lépek pályára.
– Sok mindent kapott a sportágtól, hiányérzete van?
– Igazából egyetlen egy dolog miatt lehetne, a légiós élet kimaradt a pályafutásomból. Külföldön a centerek mind két méter feletti magassággal rendelkeztek. Mivel én csak 193 centi magas voltam, ezért nem volt esélyem kiszerződni. Ezen kívül viszont minden összejött, bajnoki címek, kupagyőzelmek, válogatottság. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy szegedi röplabdázóként ennyi örömben és szeretetben volt részem.
(forrás: szeged.hu, készült: 2010. június)
