Sorozatunkban néhány olyan sportág mind nehezebb hazai helyzetével foglalkozunk, amely korábban sikert sikerre halmozott Magyarországon is, s amely a világon változatlanul hódít. A széria harmadik része a röplabdáé.

Nyolc éve már, de mintha tegnap lett volna. Az athéni olimpiai villamosvonal rendszeres vendégeként ― mintha satuban préselődnék ― zötykölődtem nap, mint nap az aktuális helyszínek valamelyikére, s már alig vártam, hogy a pireuszi partszakaszhoz érjen a kocsi. Maga a megváltás volt, amikor végre feltűnt a láthatáron a hatalmas csarnok, amelynek környékén rendre feketéllett a tömeg, és amelynek megállójában szinte kiürült a szerelvény. A pazar aréna a röplabdamérkőzések helyszíne volt. Én meg utaztam tovább néhányadmagammal, mert nem akadt ott dolgom.

Pedig valamikor mifelénk is volt röplabdaélet, mondom kizárólag az ifjabb sportkedvelőknek, akik mindig felkapják a fejüket akkor is, ha meghallják a választ arra az egyszerű kérdésre: melyik a világ legnépesebb tagságú sportszervezete? Bizony a FIVB, a Nemzetközi Röplabda Szövetség az, jelenleg 220 tagországgal. Nagyobb a futballénál, nagyobb az atlétikáénál. A magyar bajnokikon meg százan, talán kétszázan lődörögnek.

Dr. Kotsis Attilánéval ülünk most az Erdért Népfürdő utcai teniszpályájának klubházában, s miközben a nyolcvannégy éves Gabi néni kétórányi játék után korsó sörét kortyolgatja, felidézi a múltat. Van mit: noha a sportág halhatatlanjainak Massachusetts állambeli csarnokába csak két éve választották be, korábbi sikereit a női válogatott szakvezetőjeként a hetvenes-nyolcvanas években érte el. A csapatot olimpiai negyedik és ötödik, na meg világbajnoki hatodik helyig segítette, míg az Európa-bajnokságokon négy érmet (egy ezüst, három bronz) szerzett az együttessel. Akkoriban ki ne ismerte volna Bánhegyiné, Szalayné, Schlégl, Torma vagy éppen Bardi nevét? Ahogyan korábban Prouza Ottóét, Tatár Mihályét, később Buzek Lászlóét.

― Az volt a baj, hogy a röplabdáról mindig a ruszkik jutottak az emberek eszébe ― magyarázza Kotsisné. ― Bár a játék őshazája Amerika volt, ők hozták be Magyarországra a sportágat, ennek következtében az szinte kötelezően terjedt el, muszáj volt űzni az iskolákban, a gyárakban, ha akarták, ha nem. Ezért aztán kellő utálatnak is örvendett.

Sorra szerveződtek a klubok, s bár a hazai szövetség csak 1946-ban alakult meg, a következő esztendőben már majdnem száz csapat vett részt a bajnokságokban.

― Hiába nem voltunk népszerűek, a nagy tömegekből természetszerűleg kiválasztódtak a tehetségek, és csakhamar jöttek az eredmények is ― mondja a doktori disszertációját is a röplabdázásról író szakember. ― A televízió rendszeresen közvetítette a mérkőzéseinket, de még az élő adások idején is megteltek a lelátók. A rendszerváltás után azonban megváltozott minden.

A kilencvenes évektől azok a sportágak tudták megőrizni korábbi értékeiket, amelyek haladtak a korral, vagyis üzleti alapokra helyezték a működést. Ám a világszerte azóta is virágkorát élő röplabdában, a leglátványosabb sportágak egyikében idehaza valamiért kevesen láttak fantáziát.

Az elmúlt években a csapatok száma rohamosan csökkent, s az eltűnésükkel párhuzamosan a játékosok is lemorzsolódtak. A hajdani NIM, a Tungsram, a Honvéd vagy a Spartacus örökébe a fővárosban nem lépett egyetlen nagy klub sem, az viszont tény, hogy vidéken valamelyest megpezsdült az élet: Kaposvár, Kecskemét, Békéscsaba és Kazincbarcika a jelen viszonyok között már-már fellegvárnak tekinthető. A nagyjából harmadára csökkenő sportolói létszámmal egyenesen arányban esett vissza a nézőszám is: a bajnoki döntő négy-ötszázas közönsége okán akár pezsgőt is bonthatnak az illetékesek, ha figyelembe veszik, hogy az idény közben talán, ha negyedennyien kíváncsiak a meccsekre. A valamirevaló játékosok sorra igazolnak középszerű külföldi klubokba, miközben a hazai nívó egyre silányul.

Kotsisné még hozzáteszi: az általános, s amúgy jogos panaszáradat mellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy az edzőképzés színvonala bántóan visszaesett az elmúlt két évtizedben.

Ha a hazai pályákon manapság sekélyes is a nívó, az azért bizakodásra adhat okot, hogy a játék népszerűsége a határokon túl töretlenül nő. Tatár Mihály, a válogatott mezét hajdanán 261-szer magára öltő világklasszis nemrégiben éppen lapunknak nyilatkozta, hogy „a röplabdát ugyanaz a rém egyszerű orvosság hozhatná helyre, ami az egész országot: tanulni kellene azoktól, akiknél jól mennek a dolgok”.

Aligha ördögtől való gondolat, mint ahogyan az sem: lehet, hogy csupán megfelelő időpontban kell felkeresni a Margit körúti Négy Szürke sörözőt, ahol a régi idők sportági nagyjai havonta egyszer összejönnek, és nem akarnak beletörődni a mostani helyzetbe. Vagy, ahogyan Kotsisné fogalmaz, „még mindig megpróbálják feltámasztani a legnagyszerűbb sportágak egyikét”.

Főleg, hogy a ruszkik már réges-rég hazamentek.

Ez volt a virágkor

A magyar válogatottak kiemelkedő eredményei a világversenyeken:
Férfiak. Olimpia: 6. (1964). Európa-bajnokság: 2. (1963), 3. (1950)
Nők. Olimpia: 4. (1976 és 1980), 5. (1972). Világbajnokság: 6. (1974). Európa-bajnokság: 2. (1975), 3. (1977, 1981, 1983).

(szerző: Bruckner Gábor, forrás: Népszabadság)

Címkék: röplabda kotsisné

A bejegyzés trackback címe:

https://hunvolley.blog.hu/api/trackback/id/tr574343380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.