A 75 éves Galgócz Deák Antal nem egy átlagos ember! Ő maga is elismeri, hogy különc, és nem is rejti véka alá nézeteit, véleményét, szokásait. A Csepel egykori háromszoros magyar bajnok röplabdázója, Buzek László felfedezője a családjára is méltán lehet büszke, hiszen gyermekei, unokái is sikeresek az élet számos területén, így a sportban is! A Keller-fivérek, Ákos, Vidor és Iván a székesfehérvári Albacomp csapatában kosárlabdáznak, korosztályuk legjobbjai közé tartoznak!

A csepeli panellakás leginkább az állatkerti pálmaházra hasonlít, annyi a növény minden helyiségében. Televízió is akad bőven, szám szerint négy és fél, illetve ott van még a számítógép, hiszen tulajdonosa avatott szakértő, saját bevallása szerint internetfüggő, a Facebook, az iwiw és minden egyéb közösségi regisztrált tagja. Érdeklődésünkre készségesen és szívesen mesélt a többi között a Buzek-sztoriról, a Tomi-becenév eredetéről, Honvéd-szurkoló mivoltáról, furcsa szokásairól, gyermekeiről, unokáiról, és számos röplabdás történetről!

Karácsonyi ajándék gyanánt ezúton sok szeretettel átnyújtom a hunvolley.blog kedves olvasóinak ezt az interjút, amely ugyan meglehetősen hosszú (50 ezer karakter), de elolvasása okvetlenül érdemes és ajánlott, hiszen egy fantasztikus embert, egy lebilincselő személyiséget ismerhetnek meg belőle!

Az interjúhoz tartozó képgaléria ide kattintva megtekinthető!

― Hogyan és mikor került Salgótarjánból a fővárosban?
― Salgótarjánban születtem 1936. február nyolcadikán, és nem Salgótarjánból kerültem ide, hanem Farkaslyukról — kezdte Galgócz Deák Antal. — Ott négy évig éltem mindössze, de az a település annyira a szívemhez nőtt, hogy legszívesebben azt tekinteném szülőfalumnak! Nem is tudom, miért... Talán azért, mert rajtam kívül még két farkaslyuki került ide, Steiner Gyula és Békevári György. Itt tovább éltük az ott megszokott, kicsit vidékies, bányászos életünket. A mai napig is napi kapcsolatban vagyok a farkaslyukiakkal az iwiwen, míg a tarjániakkal nem.

― Mikor igazolt Csepelre?
― 1960. augusztus hatodikán. Amikor sorköteles voltam, a Honvédba készültem, Porubszky László hívott. Egy évvel korábban pedig úgy volt, hogy a Dózsába megyek, de közbejött egy térdsérülés, visszaesett a teljesítményem, és Abád Józsefet már nem nagyon érdekeltem. Így kényszerűségből jöttem Csepelre. Abád engem otthon, mármint Farkaslyukon csak egyszer látott játszani, de akkor ― milyen az élet ― nagyon nagy napot fogtam ki. A sportoló életében van ilyen. Elsőütő voltam, de mezőnyben is nagyokat produkáltam, és Abád Józsefnek megtetszettem! Négy nevet adott ki a Tüzesnek, Nagy Józsefnek: Jánosi, Molnár, Ivancsó és Galgócz, hogy ezeket szerezze meg! Ez még a forradalom utáni időszakban volt, amikor megsüvegelték arrafelé a belügyminisztériumi autóval érkezőket, és elfogadták, hogy én jövök a Dózsába. De aztán ez meghiúsult. Jobb is, mert a Dózsában akkor még a tartalékok is válogatott kerettagok voltak, tehát nem kaptam volna elég játéklehetőséget! Ebben szerencsém volt, mert a Csepelben Kövér György volt az elsőütő, én a második ütő, és itt meghatározó játékos lehettem, egészen 1964-ig, amíg nem lehetett átnyúlni. Az én 190 centimmel meg 95 centis emelkedési magasságommal, ahogy az átnyúló-rendszer bejött ― tehát hogy a blokk átnyúlhat a háló fölött ―, akkor én visszaestem a képzeletbeli ranglistán, nem voltam már meghatározó játékos. Bármilyen hihetetlenül hangzik, megváltozott a világ! De nem csak én, hanem például Tatár Mihály sem volt olyan már 1965-től, mint addig. Amikor a blokk még nem nyúlhatott át, megtaláltuk a helyet mellette, de ha beborítottak, akkor már nagyon nehéz dolgunk volt, s messzebbről kellett ütni! A feladó szerepe borzasztóan nehéz volt, mert korábban csak húsz-harminc centire mehetett a hálótól a labda. Ha nem, akkor kapta az anyázást, hogy mi ez a szar? Hát ki fogja ezt megütni? Mihelyt bejött az átnyúlás, meg kellett tanulni a hálótól egy méterre megütni a labdát. Ahhoz én már nem voltam elég dinamikus. Akkor Steiner Gyula lett a Csepelben az elsőütő. Ő 110-115-ös emelkedési magasságú volt. Én sem tartoztam a rugalmatlanok közé, de ő még nagyobb ugró volt. És persze megváltozott a világ azzal, hogy Buzek László hátulról is ütött, több lett a variáció is, és ez hozta az eredményeket.

― A közismert történet szerint Buzek Lászlót ön fedezte fel, ön csábította el először röplabdaedzésre. Ennek mi a hiteles története?
― Jöttem az akkori menyasszonyommal a strandról, kézen fogva. Előttünk ment egy 17 év körüli kislány, aki egy hálóban egy nagy gumilabdát vitt. Jött egy nagyobb kamasz, biciklivel, hátulról, és amikor mellé ért, belerúgott a labdába, ami kiszállt a kislány kezéből. Erre én, mint lovagias ember, éppen szóvá akartam tenni, de meglepetésemre ez a kamasz utánament a bringával a labdának, visszahozta, odaadta a lánynak, és mondta, hogy elnézést. Erre én megszólítottam! Mondom: „Öreg, szerencséd, hogy visszahoztad a labdát! Jó nagyra termettél, nem akarsz röplabdázni?” Erre ő megismert engem, mert régebben ilyen nagy lakótelepek nem voltak, Csepelen mindenki ismert mindenkit. Mondom: „Te röplabdás alkat vagy a térdig érő kezeiddel, próbálj meg röplabdázni, gyere le edzésre! Hol laksz? A Béke téren! Hát az ott van a szomszédban, gyere le! Mikor? Másfél óra múlva lesz edzés.” Azt mondja: „Jó, lemegyek!” Így kezdődött. Azért azt hozzáteszem, hogy én már láttam őt máskor is, de nem ilyen szituációban, és nem szólítottam meg, tehát ez a labdaelrúgás volt az alkalom arra, hogy megszólítsam. Előzőleg, mielőtt megjelent volna, mondtam az edzőnknek, Antalpéter Tibornak, hogy hívtam egy srácot, látok benne fantáziát. Nagyon ért a labdához, mert futballkapus is volt, és láttam az ifiben védeni. Rugalmas, nyakigláb, nagyon fiatal. Szóltam neki, le fog jönni. Erre Antalpéter azt mondta: „És miért nem a Zsiga bácsihoz küldted?” Patay Zsigmondra gondolt, aki a juniorcsapat edzője volt. Mondom: „Nem tudom, én ezt mondtam, le fog jönni.” Antalpéter erre se jót, se rosszat nem mondott. Szabadban volt az edzés, és megjelent a Buzek. Szerelésben jött, klottgatyában és tornacipőben, tehát nem ott öltözött át köztünk. Antalpéter bemutatkozott, szólt néhány szót, és ― sose felejtem el ― pattogtatta a röplabdát. Nála ez valamilyen megfigyelési eszköz volt. Egyszer csak egy pillanat alatt, észrevétlenül Buzek feje felé dobta. Buzek elkapta, és ő pattogtatta tovább. Egy, vagy másfél évvel korábban egy Virág nevű gyerekkel is megcsinálta ezt, de őt orrba vágta a labda, és belőle nem is lett semmi. Buzek eleinte a szabályokat sem ismerte rendesen. Én gyakoroltam vele az alapérintéseket. Páros-gyakorlatok voltak, és Antalpéter mondta, hogy: „Ha idehoztad, akkor állj vele párba!” Meglepően hamar rájött az alapérintésekre és a mozgásra. Meg kellett csináltatni az igazolását, és két-három hónap múlva már játszott a csapatban! Nem kezdőként. Egyszer éppen Salgótarjánban játszottunk, amikor behozta őt a Mester, és ő fordította meg a meccset! Egy hónap múlva már válogatott kerettag volt. Körülbelül ez a története. Aranyos gyerek, nagyon szeretem! Testvéremként szeretem! Nagyon jó természetű, jószívű, korrekt ember, pedig fiatalkorában csibész volt.

― Ő nem csak a magyar röplabdázásnak, hanem ennek a sportágnak nemzetközi szinten is meghatározó játékosa, úttörője volt. Érez büszkeséget azzal kapcsolatban, hogy az ön közreműködésével lett Buzek Lászlóból röplabdázó?
― Ez soha nem jut eszembe, csak akkor, amikor így megkérdezik, vagy az újság ír róla. Ez nem játszik szerepet, hogy én hívtam oda, ez teljesen véletlen volt. Ezzel én nem vagyok különb ember, csak a véletlen úgy hozta. Ha más, mondjuk Kövér Gyuri, vagy Csík Laci találkozik vele, valószínűleg ugyanez lett volna, tehát nekem nincs komoly érdemem. De nagyon büszke vagyok rá, és az, hogy ő minden cikkben megemlíti ezt, ez a hála jele lehet. Ő is szeret engem, nagyon kedveljük egymást. Egyébként állítom, ha nem én találom meg annak idején, hanem mondjuk Szívós István, akkor ő ma háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, mert annyira jó érzéke van minden labdajátékhoz. De amikor ezt mondom neki, nem szól semmit, csak nevet.

― Ön lemaradt a magyar férfiválogatott egyetlen olimpiai szerepléséről. Miért?
― Többhetes edzőtábor volt Tatán. Valaki minden nap úgynevezett napos volt. A napos kivitte a postát, ha valaki leveleket írt, meg hozott be gyógyszert, tehát a faluba az ment ki, és voltak neki még egyéb operatív dolgai. Minden nap más volt a napos. Egy alkalommal, amikor rám esett a sor, és ki kellett mennem délben a faluba, visszajöttem, január 17. volt, a névnapom, és délután edzés. Hangsúlyozom, az öt hét edzőtábor alatt egy nyelet italt sem ittam! Volt egy rossz kép rólam meg a farkaslyukiakról, hogy ezek a bunkó bányászok vizet sosem isznak, csak sört! Tényleg sokat ittunk, de nem voltunk alkoholisták. De más röplabdások is elég sokat ittak. Sört! Nem röviditalt. A délutáni edzés végén is volt foci, mint általában. Abád József és Porubszky László, a két edző közben a sarokban beszélgettek. Engem a Tüske nevű játékos fölrúgott a bordásfalnál! Fölkent a bordásfalra. Talán nem szándékosan, de a fociban úgy szokott lenni a fiataloknál, hogy az első adandó alkalommal törleszt az illető. Amikor engem fölrúgott a falra a Tüske, akkor az Abád háttal állt, nem nézett oda. Ezt a Porubszky mesélte el nekem, egy-két nap múlva. Amikor én törlesztettem, akkor az Abád pont odanézett. Azonnal lefújta az edzést, engem odarendelt fürdő után, és mindennek lehordott. Azt mondta a többiek előtt, hogy kinn voltam a városban, besöröztem, és itt eltöröm a lábát a másik játékosnak. Hiába mondtam, hogy tessék megszondázni, én egy nyeletet nem ittam, nem érdekelte őt. Tehát Abádnál elveszítettem a szimpátiát, és utána már nem is volt igazán kedvem, mert láttam, hogy nekem már nincs sok esélyem. És nem voltam egy nagy ász! Nem voltam egy Buzek- vagy egy Tatár-kaliberű, hanem a tizenkettedik helyért még versenyben lévő kategória voltam. Így aztán kegyvesztett lettem, utána pedig jött az átnyúlásos rendszer, akkor már a teljesítményem is kevésbé volt figyelemreméltó. De meggyőződésem, hogy vannak a magyar válogatottsággal rendelkező között olyanok, akik nem voltak jobb játékosok, mint én. De ezt is magamnak köszönhetem. Bár engem az Abád sosem látott sem inni, sem piásan. Csak ilyen hírünk volt. De ez igaz volt a Békevárira, a Marczisra, és más farkaslyukiakra is. És tényleg, hát ott a bányánál olyan volt az életvitel, hogy bementünk a kantinba edzés után... Az én személyi igazolványomban még mindig az van beírva a szakképzettséghez, hogy vájár! Mint mondtam, kötődöm Farkaslyukhoz, és bár többször is cseréltem már a régifajta személyit, tehát írhattam volna oda mást is, mert gépésztechnikus is vagyok, hivatásos gépkocsivezető is voltam. Én csak azért lettem vájár, mert elvégeztem a vájáriskolát. Azért, mert húsz százalék helyett harminc százalék földalatti pótlékot kaptak a vájárok! Persze, nem voltam olyan képzett bányász, hogy büszke lehetnék rá! Amikor a vájárvizsga volt, járomfát kellett kifaragni. Ez egy ácsolat. Én a legjobb tudásom szerint próbáltam kifaragni, majd a vizsgabizottság elnöke megkérdezte tőlem: „Mondja, bemenne maga abba a bányába, ahol ilyen járomfa van?!” Mondom, nem én! Azt mondja: hát én sem... De azért mint sportolót, átengedtek.

― Honnan származik a Tomi becenév?
― 1936-ban születtem, amikor egy országos-, vagy talán világhírű film volt a slágerfilm: A megfagyott gyermek. A gyerekfőszereplőt, aki megfagyott az édesanyja sírján, Tominak hívták. Az apám Tóni volt, és valahogy így ez rám ragadt. Olyan nyolc-tízéves koromig nem is gondoltam, hogy nem az Antalból származik ez. Sőt, az egyik nagyanyám Tónikának hívott, és emiatt nem szerettem őt, ahelyett, hogy mondtam volna neki: „Nagymama, ne szólítson engem Tónikának!” Ez kisfiús név, és amikor idekerültem Csepelre, elhatároztam, hogy megszabadulok tőle, és Anti maradok. A varrógépgyárba kerültem, mert akkor még amatőrök voltunk. Volt heti tíz-tizenkét óra kikérőnk, de rendes munkaköröm volt. Jellemző, amikor a bajnokcsapat kapitánya voltam, osztályvezető-helyettes rangban voltam már. A lényeg az, hogy amikor idejöttem, mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy Anti! Akadt, aki Tóninak szólított, az még elfogadható volt, hanem a Bekker Imre, a szakosztályvezetőnk ― aki megszervezte, hogy idekerüljek ― a csőgyárban dolgozott, lejött egyszer hozzám, és azt mondta, hogy Tomi! Kértem: „Imre, ne mondd ezt!” Elment az Imre, de odajött a titkárnő, és így szólt: „Miért mondta magának ez az ember, hogy Tomi?!” És akkor ezt elmondtam neki, hogy engem úgy hívtak, de én ettől meg akarok szabadulni. Hiába! Újabb negyven évre rajtam ragadt a Tomi név! De most már érdekes módon még a Buzek is Antinak hív. Például Tóth Tibi nem, de nem is szólok rá, mert berögződött sok évtizeden keresztül, nem is probléma ez. De vannak hülye dolgaim, például az, hogy én nem csókolózom fiúkkal, és borzasztó büszke vagyok rá, hogy hatással tudtam lenni a társaságra. A múlt héten olyan tizenkét röplabdás összejött itt, a Csepel Klubban, mert csinálnak a százéves évfordulóra valamilyen anyagot, és ott nyilatkoztunk. A tizenkét régi csepeli közül Oláh Jancsi volt talán a legfiatalabb, a legöregebb meg az Antalpéter, de egyik sem csókolózott! Ha összejönnek, és nem vagyok ott, akkor mindenki cupi-cupi! De ha ott a Galgócz, akkor nincs csókolózás! Egy jó jelenet: Simon Attila sajnos meghalt most márciusban, a temetésén nagyon sokan voltunk, és mindenki tudta ezt rólam, kivéve Prouza Ottó. Már tizenöten ott voltunk, amikor megjött az Ottó. Ő ugye alacsonyabb nálam majdnem egy fejjel. Odajött hozzám, elkezdett kapaszkodni fölfelé, én meg toltam el magamtól, a többiek pedig röhögtek, és rászóltak az Ottóra: „Nem tudod, hogy a Galgócz nem csókolózik?!” Nem tudta, de jól jött ki. Jellemző az én furcsa természetemre, hogy bizonyos dolgokban ― úgy néz ki ― szeretem felhívni magamra a figyelmet, különcként szeretek viselkedni, mert ez a szerep tetszik nekem! Már van egy Brezsnyev és Honecker képem, ahol csókolóznak, és van egy magyar ÁVO-s, meg egy ruszki katona, akik szájon csókolják egymást. Azt tervezem, hogy ezeket elküldöm, és leírom, hogy: „Na, ezért nem szeretem én!” Van egy csomó unokám, akikkel szintén csak kezet fogok, ha meglátogatnak. Anikó, a Keller-fiúk anyja úgy megölel, alig enged el, de az más, a lányokkal...

― Ez elvi kérdés, tényleg a politikusok régi szokása miatt van ennyire ellene?
― Nem! Ez nem férfias dolog! Hét gimnazistakorú gyerekkel utaztam együtt a buszon. Egy leszállt, és végigsmárolta a hatot, innen-onnan! Már majdnem bezáródott az ajtó, mire végzett. Mi szükség van erre? Ha végigvitte volna a kezét, igen, az tetszett volna! De nekem ez egyáltalán nem tetszik. A nagy zsíros pofáját nem csókolja, csak összedugja az arcát. Miért kell ezt csinálni fiúknak? Ennek semmi értelme! Na, szóval ez az egyik mániám! De hogy átvezetem teljesen a röplabdás társadalomba, ha még van két évem, az biztos. Nálam nagy társaság szokott lenni Antal-napkor. Legutóbb tizenheten, vagy tizennyolcan voltunk. Fokozatosan érkeznek, és ha nem itt állok az előszobában, akkor csókolóznak! Kérdezgetik: „Nem látja? Nem látja?!” Én meg odabent hallom! Kis hülyeségek ezek... Különc vagyok, de én vállalom ezt. Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai is. Van egy barátom, aki szerint én pszichopata vagyok!

― És ezt mire alapozza?
― Szerinte annyi különc dolgom van. Amellett vannak tényleg olyan dolgaim, amire én sem vagyok büszke. Például hihetetlenül gyorsharagú vagyok, és ― főleg piásan ― kontrollálatlan megnyilvánulásaim is vannak. Utána én magam is rájövök, hogy ezt nem úgy kellett volna... Én cigánygyűlölő vagyok. De nem a fajtáját nem szeretem, hanem a típusát. Policsányi temetéséről jöttünk hazafelé, és megálltunk egy autóscsárdánál. Amikor a cigányokkal kapcsolatos véleményemet elmondtam, Csohány Gyuszi, aki gyerekkori barátom, azt mondta, hogy: „Te fasiszta vagy!” De nem hozzá beszéltem, hanem másokhoz, ő csak hallgatta, és lefasisztázott. Erre én olyan kontrollálatlanul válaszoltam... Csík meg is jegyezte, hogy nagyon keményen visszavágtam. Én ilyen vagyok. Ha az embert pofán vágják, utána sokkal nagyobb pofont ad vissza. De a zsidókkal nem vagyok rosszban! Tehát mégsem vagyok náci! Amikor palesztin és zsidó probléma van, akkor a zsidók mellé állok! Nem akarják elhinni! Mondom: „Figyeljetek, mi is bejöttünk a Kárpát-Medencébe, pedig itt laktak valakik. De kellett a haza. Most akkor azok ugyanazt mondhatnák, mint a palesztin-zsidó viszályról! És régebben ők valahonnan onnan jöttek. És a holokauszt után főleg kell nekik segíteni. Nem beszélve róla, hogy ők azért ügyesek, meg van mit tanulni tőlük. Az ő megítélésük más!” De furcsa nézeteim vannak például a halálbüntetésről, a hajléktalanokról, vagy a demokráciáról. Nem vagyok híve a demokráciának. Legalábbis a megtapasztaltaknak. Én a többség diktatúrájának vagyok híve, úgy, hogy aki nem tartozik bele a többségbe, annak meg kell mondani, hogy mi a teendője, hogy odatartozzon, és megadni neki minden segítséget, hogy bekerüljön. És ha ezzel nem él, akkor nem érdekel! Például a hajléktalannak megmondanám, hogy kapsz egy chipet a combodba, ez azt jelenti, hogy nem ihatsz többet! Utána elmész hegesztői tanfolyamra. Elvégzed, és kapsz egy albérletet, három hónapra kifizetjük, meg egy hegesztői állást. És akkor bekerülsz a többségbe, mert keresel, satöbbi. Legfeljebb még azt csinálnám meg, hogy nem egyszer, hanem kétszer adnék neki lehetőséget. Aki nem vállalja, az nem kerülhet be a többségbe. A többség alatt én ilyen középosztályszerűt értek. Például tizenkétezer ügyvéd van Magyarországon, és százhetvenezer őrző-védő... A régi Nemzeti Színházat hatvannégyben bontották le. Ott négy nyugdíjas őr volt, de csak háromnak volt egyenruhája. Amikor előadás volt, ott álltak sújtásos egyenruhában, kalapban, de amikor nem volt előadás, akkor őrök voltak. A negyediknek egyenruhája sem volt, mert ő csak éjjel dolgozott. Most?! Hetven őrző-védő van a Nemzeti Színháznál, meg a Művészetek Palotájánál. Hetven! De olyan hetven, akiknek a bányában, az építőiparban, a kohászatban értéket teremtő munkát kellene végezniük, mert húsz és ötven év közötti férfiak! És akkor keressük, hogy miért nem sikerült nekünk? Mert ilyenekért fizetünk, amiért nem kellene. Az unokám nem hiszi el, hogy itt, a házban húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt egyik ajtón sem volt rács. Itt negyvenhárom lakás van. Most mind a negyvenhármon rács van. Miért? Nem tudom! Én nem vagyok a régi rendszer híve! Őszinte híve voltam a rendszerváltásnak, csak én azt hittem, hogy majd az osztrákokhoz közelítünk. Nem azt, hogy távolodunk tőlük! Az egész rendszer nem jól van megszervezve, de hogy mit kellene csinálni, sajnos azt én sem tudom megmondani. Nagyon nehéz megoldani. De sajnos nem jó irányba indultunk el. Akik jó irányba indultak, azok a kínaiak! De ki a franc gondolta annak idején, hogy a gazdaságot kell a piacgazdaság irányába vinni, a politikánál pedig meghagyni azt, ami van. Mert szerintem ez az ő érdemük. Ez a feltétel biztosította azt, hogy ők ilyen pályán vannak. Talán ilyesmit kellett volna nekünk is csinálni.

― Annak ellenére, hogy ilyen és ennyi különcsége van, mégis központi figura a röplabdások között, és nagy társaság veszi körül!
― Jó szervezőkészségem van állítólag, és összetartó-erő tudok lenni. Én erre nagyon büszke vagyok. Tavaly májusban lementem Farkaslyukra ― Buzek és Tatár is ott volt ―, mert Veres Öcsinek volt a búcsúztatója. Amikor én ott voltam, nem volt polgármester, mert akkor Farkaslyuk még Ózd első kerülete volt. Össze van épülve a két település, de aztán kivált Ózdból, és most Farkaslyuknak külön polgármestere van. De az olyan korú ember, hogy amikor én ott voltam, ugye ötvenegy éve jöttem el, akkor még nem is élt! De hallott rólam, és mellém akart ülni, velem csináltatott képeket! Vagy mondok mást. 1985 után a minisztérium a tulajdonosi jogokat leadta a vállalati tanácsoknak. Én egy négyezer-fős vállalatnál dolgoztam, üzemgazdasági- és munkaügyi főosztályvezető voltam, és többen nem szerettek, mint szerettek, elsősorban a keménykedéseim miatt. Ez a Csepel Művek legszegényebb cége volt, és mindig tartoztunk. Én gazdálkodtam a vállalat pénzével, és mindig spórolni kellett. Emiatt népszerűtlen lettem! A túlórától a létszámig, a beruházás, minden az én asztalomon volt. Ha jött valaki, és azt mondta, hogy kellene neki kétezer túlóra, én viszont tudtam, hogy legfeljebb kétszázat tudok adni, akkor elővettem a könyveket, és azt mondtam: „Múlt héten a selejtetek ennyi meg annyi volt! Ha nem selejteket gyártanátok, most nem kellene túlórázni!” Végül is úgy lebasztam őket, hogy örült a kétszáznak, amit kapott! Szóval ilyen stílusú voltam... Közben tudtam, hogy selejt nélkül azt nem lehet, de valamivel nekem is meg kellett magyaráznom, hogy miért nem tudok neki annyit adni. Emiatt nagyon sokan nem szerettek, de ez nem azt jelenti, hogy a szemembe mondták. Főleg, akik függtek tőlem, középvezetők. Meg általában is nagyképű és flegma benyomást keltek, főleg, ha nem ismer valaki közelebbről. Magából a megjelenésemből, néhány gesztusomból ez derül ki. Akik ismernek, azok azt mondják, hogy ez nem így van. Visszatérve a történetre: leadta a minisztérium ezt a jogkört a vállalati tanácsnak, amely megalakult, és elnököt kellett választania. Egy ellenszavazattal engem választottak meg! Utána, amikor kérdeztem a gazdasági igazgatót, hogy miért, azt mondta: „Azt mindenki tudja, hogy te tisztakezű vagy és korrekt.” A feleségem is ott dolgozott a cégnél, és amikor a főnöke fölküldte a béremelési papírt, én áthúztam. Megkérdeztem a munkatársamat, hogy mennyi a feleségem kollégájának a fizetése? Megmondta. Na, akkor annál az övé sem lehet több, mert biztosan azt mondanák, hogy csak azért, mert az én feleségem! Ez genetikai nálam, minden tekintetben ilyen vagyok. Életemben nem loptam egy doboz gyufát sem. Pedig a röplabdások között volt egy-kettő, akik nem voltak tisztakezű gyerekek... Én abszolút! Ez nem arra vonatkozik, hogy nem csempésztem! De nem loptam! Lényeg az, hogy a legnagyobb meglepetésemre ― miután én úgy gondoltam, hogy népszerűtlen vagyok ― egy ellenszavazattal megválasztottak! Erre rohadt büszke voltam! Én írtam alá például a Podolák kinevezését. És a vállalati tanácselnök az olyan volt, hogy száz témából, amit előterjesztettem, százegyet megszavaztak! A vállalati tanácsban volt egy-két melós, esztergályos is, nem csak középvezetők meg szakigazgatók. Amikor vezérigazgató-választás volt, több jelölt is pályázott, és a Podolákot terjesztettem elő. Meg is szavazták! Őt nem egyhangúlag, de megszavazták! A vezérigazgatónak én írtam alá a prémiumát, jutalmát, kinevezését, felmentését. Igaz, ő meg az enyémet! De ez nem jelentett semmit, mert én régebben voltam ott. Ezt csak azért mondom, hogy annak ellenére, hogy vannak hülye tulajdonságaim, általában pozitívként vagyok elkönyvelve a röplabdások között is, meg azok között is, csak tudják, hogy azért ezzel vigyázzunk!

― Hányszoros bajnokként tartja számon magát röplabdában?
― Ez nagyon jó és érdekes kérdés. Úgy tartom számon, hogy háromszoros magyar bajnok vagyok, de csak két érmem van. De jogos, hogy én háromszorosnak tartom magam. 1970-ben négy, esetleg öt meccsen még játszottam. Akkor én abbahagytam, mert úgy neveztek ki osztályvezetőnek, hogy abbahagyom a sportot, de Havasi Gyulával abban maradtunk, hogy a BEK-szériában, ameddig ki nem esünk, még maradok. És addig lement a bajnokságban négy vagy öt forduló. De aztán a BEK-ből kiestünk, engem ünnepélyesen elbúcsúztattak, kaptam ajándékot, satöbbi, és novemberben, amikor volt a bajnoki eredményhirdetés, már nem kerültem rá a listára. De én ettől szerintem jogosan tartom magam háromszoros magyar bajnoknak. Nem azért, mintha a kettő nem lenne elég, de csak két érmem van.

― És a Magyar Népköztársasági Kupában?
― Azt nem tartom számon. Hogy nyertünk, az biztos. De lehet, hogy csak egyszer. Azt nem tartom olyan fontosnak. Sokat játszottunk döntőt, de azt hiszem, csak egyszer nyertünk. Az én időmben! Mert utána aztán ezek nyertek sorban! Valamikor nem volt a kupának komoly jelentősége. A bajnoki cím, az igen! Azt nagyra értékeltük annak idején. Talán az egyik legnagyobb élményem, amikor a Dózsa, a Honvéd, meg mi egyforma eséllyel álltunk néhány fordulóval a vége előtt hatvannyolcban, hogy ki lesz a bajnok?! Nekünk a Tímár utcába kellett mennünk, a Dózsának ott volt a szabadtéri pályája. Szele Dénes vezette a meccset! Ezek szerint nem volt csepeli szurkoló, mert amikor nyerésre álltunk három-kettőre, és tíz-négyre vezettünk a döntő játszmában, akkor sötétedés miatt lefújta a meccset, mert látta, hogy a Dózsának már nincs esélye! Hát szidtuk őt, mint a bokrot, mert biztosan voltunk benne, hogy nyerünk. Egy hét múlva meg kellett ismételni a meccset. A Steiner Gyuszival hasmenésünk volt! Olyan szorongásunk volt, amikor mentünk a mikrobusszal a meccsre. De végül három-nullára leütöttük a saját pályáján a Dózsát. Ez egy nagyon nagy élményem volt. Ott indultunk el, akkor lett nagy a mi csapatunk magyar viszonylatban. Utána megvertük a Honvédot is. Van egy Budapesti Honvéd-zászlóm, ott lóg! Tatár Misi volt a csapatkapitány, a Csepelben meg én, és ezt a zászlót adta nekem, annak a tiszteletére, hogy mi lettünk a bajnokok! Amint látod, én Honvéd-szurkoló vagyok! Volt még egy nagy élményem, amire Havasi Gyulán kívül senki nem emlékezett, illetve nem emlékszik. Lengyelországban a Legiával játszottunk. Ez a visszavonulásom előtt másfél hónappal volt. A Steinernek idegbecsípődése volt, és nem is utazott ki velünk. Havasi mondta: „Öreg, neked kell játszanod elsőütőt!” A Paszkiewicz-féle lengyel válogatott volt akkor az olimpiai bajnok! Amikor bemelegítéskor ütöttek, ellapult a labda! Én akkor már 34 éves voltam, és az ütésem ejtésnek tűnt volna, ezért a bemelegítéskor nem is ütöttem egyet sem, nehogy meglássák, mert nem fognak blokkolni! Nem vette észre senki, mindig odagurítottam valakinek a labdát. Ami miatt ezt elmesélem: három-egyre kaptunk ki, és abban a győztes szettben hét találatom volt, de abból csak egy volt ütés! Miután nem tudták, hogy mit tudok, kikentem a lasztikat, ejtettem, meg a szervasarokba két kézzel kitettem egyet, és bejött! Hét poént csináltam. Erre ezek nem emlékeznek, csak a Havasi, aki utána berúgatott engem, amikor a repülőn jöttünk haza, és azt mondta: „Öreg, azt az egy szettet neked köszönhetjük!” Akkor már nagyon rutinos voltam, de már sok helyen fájt! A visszavágón, teltház előtt három-nullára lemostuk az öt olimpiai bajnokkal felálló Legiát. Azzal az egy játszmával jutottunk tovább, azért van annak olyan nagy jelentősége. Ez a két dolog, a Dózsa elleni megismételt meccs, és ez volt nagy élményem. Meg az egész egy nagy élmény volt, a röplabda-pályafutás!

― Hogy lett annak idején Honvéd-szurkoló?
― Két oka van. Egyrészt Salgótarjánban a Stécé (az SBTC beceneve) már a negyvenes-ötvenes években is a vidék egyik meghatározó csapata volt. És ugye ott mi mindenkit láttunk Hidegkutitól kezdve Puskásig. És hát a Puskás, Bozsik, Grosics, ezek voltak a márkák, és én már akkor Honvéd-szimpatizáns, de Stécé-szurkoló voltam. Amikor idekerültem Pestre, akkor a Csepeltől kaptam egy lakást a Honvéd-pályától kétszáz méterre. Ha égtek a reflektorok, bevilágított a lakásba! Eleinte azt hittem, az lesz a végső otthonom. Oda kijártunk, eleinte csak azért, mert közel volt, és aztán beivódott. Akkoriban az összes gyerekem Honvéd-szurkoló volt. Soha nem felejtem el, Honvéd―Dózsa meccs volt, és kijöttek a Buzekék, nálam ebédeltek, utána átmentünk a stadionba, és öt-nullára kikaptunk a Fazekas, Bene, Dunai kettő féle Dózsától, itthon! Pedig akkor a mi csapatunk is nagy volt. Ez egy emlékezetes meccs volt nekem. Azért nem Csepel-szurkoló lettem ― itt most furcsát fogok mondani ―, mert mi mindig nehezteltünk azért, mert megkülönböztetettek voltak a futballisták. Egy folyósón öltöztünk, és közülünk még senkinek nem volt autója, ott már kilenc autó volt. Amikor mi először bajnokságot nyertünk, én tizenötezer forintot kaptam, a Vellai Pista, az NB II-ből visszakerült Csepel labdarúgója ötvenezret, tehát másként voltak ők megítélve. Emiatt senki nem volt ott Csepel-futballszurkoló. A kosarasoknak, meg mindenkinek szurkoltunk, csak a focistáknak nem. A Honvéd-szimpátia most is csak a focira vonatkozik nálam, minden másban csepeli vagyok.

― A családban is népes társaság veszi körül, hiszen négy gyermeke és hat unokája van!
― Az egyik fiam tűzoltó alezredes, a legnagyobb magyar tűzvédelmi egységnek a parancsnoka, kilencven munkatársa van. Egy kislány és öt fiúunoka van, és a többség sportos, vagy sportol. Nem csak a Keller-fiúk, mert ott három fiú van, a legkisebb, Iván is kosárlabdázik az Albacompban! A lányom, Anikó szerint ő a legügyesebb. 17 éves, és 191 centi magas, és lehet, hogy nem lesz 208, mint a bátyjai, de az édesanyja azt mondja, hogy ő nem centertípus, hanem irányító. Az ő édesapjuk, Keller János evezős magyar bajnok és válogatott volt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Nem egyesben, hanem kettesben és négyesben. Ő is kétméteres, a lányom meg 181 centi. Mindig azért szurkoltunk, nehogy lányok szülessenek, mert égimeszelők lesznek! Jól sikerült, mert három fiú született. Anikó juniorként felnőtt magyar bajnokságot nyert evezős négyesben, 1981-ben vagy 82-ben. Az IBV-n, Snagovban is nyertek négyesben, tehát ifjúsági Európa-bajnokságot, annak idején. Úgy jött össze a Kellerrel, a férjével, hogy evezős volt. Van még egy unokám, aki olimpiai bajnokságot is nyert! A rákból kigyógyult gyerekek Varsóban rendezett olimpiáján több érmet is szerzett! Például a százméteres síkfutásban is ő győzött! Nyolc vagy tíz országból voltak ott versenyzők, tehát nem volt valami színvonalas, inkább a jótékonykodás, vagy valami ilyesmi volt a lényeg. Manapság már 18 éves. Ő futballkapus különben, de most épp szünetelteti, mert gépkocsi-tanfolyamra jár, és nem fér bele az idejébe. Olyan színvonalú volt, hogy el akarták vinni ebbe az Orbán-féle felcsúti iskolába. De amiatt, mert 11 éves korában nyirokmirigyrákja volt, és egyedüli gyerek, nem engedték. De nem is nagy baj, mert szerintem átlagos képességű, tehát nem lett volna belőle nagy kapus. Én is kijártam a meccsekre, és néztem a többi kapust is. Nem érdemes tanulás helyett sportolni, ha nem nagy tehetség valaki. Most a csajokra koncentrál, és gépkocsivezetői tanfolyamra jár, meg angol nyelvet tanul külön. Mostanában nem tud járni edzésre, és azt mondja, hogy abbahagyja. Van még egy unokám, Amerikában, egy hétéves kislány, aki focizik! A gyerekeim közül volt, aki csak néptáncolt, de azt is sportnak tekintettem annak idején. Van egy másik unokám, ő 18 éves koráig vízipólózott, aztán abbahagyta. Tehát elég sportos család. Én azért örülök neki, mert meggyőződésem, hogy a felnőtté válás korszakában nagyon jó hatású a sport, a versenysport főleg. Nem csak a fizikai adottságok miatt, hanem azért, mert az egyéniség kialakítását döntően befolyásolja. Megtanul küzdeni, veszíteni, látja a saját munkája eredményét, szóval millió előnnyel jár ez, anélkül, hogy tudnánk róla. Nagyon sokat számít! Kialakul az elsőszámú törekvés, a siker vágya! Ezt nem én mondtam, hanem II. János Pál. Ő mondta, hogy a siker, a pénz és a hatalom utáni vágyat nem lehet kiirtani az emberből. Ezzel magyarázta ő, hogy megbukott a kommunizmus. A siker a sportban nem olyan, mint a lottóban, hogy szerencsém volt, hanem meg kell érte dolgozni! Az egyik unokámból ez csinált embert! Amikor a kemoterápia után meglátta az orvos, kopaszon, kövéren, azt mondta, hogy kéne valamit sportolnia a gyereknek... Azért lett kapus, mert akkor nem tudott még szaladni sem, le volt gyengülve, és az egyik ismerős betette őt a kapuba. Két év múlva már nyurga volt, beilleszkedett, nem volt betegségtudata, és minden futóversenyt megnyert. Ez elsősorban szerintem a sportnak köszönhető.

― A családban a sport fontosságát mennyire kellett hangoztatnia, népszerűsítenie, elterjesztenie? Vagy ez természetes volt?
― A tornatanáron múlik minden! Ha olyan, és észreveszi, akkor küldi vagy viszi a gyereket. Anikó például kosárlabdázott is a Csepel ifiben. Úgy hívta őt Gróf Attila, az edzője, hogy Garaba! Mert a Garaba Imre nevű futballista akkoriban egy nagy küzdő középpályás volt. Ő volt mindig az úgynevezett szűrő! És Anikó is ilyen volt, ő volt a legnagyobb harcos a társaságban. Az alaptulajdonsága ilyen volt neki, és nem véletlenül. Ha nem lett volna eredménye evezésben, például a snagovi, akkor meg is maradt volna a kosárlabdánál. Nekem nagy szerepem nem volt abban, hogy ők sportolók lettek, egyiküket sem én vittem le. A Keller-fiúkat meg pláne nem, ugye ők vidéken laknak, és a család nem mindennapos összejáró. Nem vagyunk haragban, most is itt voltak egy vagy két hete. Még a volt feleségeim is idejárnak, egy héten belül mindkettő itt volt. Mindenkivel jóban vagyok, de azért annyira nem, hogy a Keller-unokáimat befolyásolni tudtam volna. Annak örülök, hogy labdasportot választottak, mert ahol nem pattog a labda, azt nem tartom komoly sportnak.

― Nézőként mennyire elfogult a röplabdával?
― Most nem leszek büszke arra, amit mondani fogok, de ha kézilabdameccs van a tévében, mondjuk külföldi, és röplabda, akkor a kézilabdát nézem. Hogy miért, azt nem tudom. A veszprémi fiúk és a győri lányok megkedveltették velem! A vízipólót nem szeretem, csak akkor kapcsolom be, ha olimpiai döntőt játszik a magyar válogatott. Olyan érzésem van, hogy a bíró azt csinál, amit akar. Tehát nem vagyok röplabdafüggő. Például az idén nem voltam még a csepeli röplabdások meccsén. Az előző években, amíg Börcsök Csaba volt az edző, kijártam rendszeresen, mert e-mailben mindig írta, hogy meccs lesz, és akkor kimentem. Idén még nem voltam, de ez kicsit a befelé fordulásom jele is. Nem csak oda nem megyek, hanem ahogy öregszem, még kevésbé mozdulok ki. Nekem 16 éve csípőprotézisem van, és rossz időben nem tudok jól biciklizni! Van kocsim is, de biciklivel járok itt, Csepelen. Nem lehet észrevenni a járásomon, de csak egy-kétszáz métert tudok könnyen menni, utána már nem megy. Már rég cserélni kellett volna ezeket a protkókat, mert csak nyolc-tíz évre szólnak. Mostanában már nemigen ülök biciklire. De amikor még csak hetvenéves voltam, nem érdekelt, hogy hideg van! Fölvettem a sálat, és mentem! Most már, ha szar idő van, nem megyek. Meg egy kicsit számítógépfüggő is lettem. Internetfüggő. Sokat ülök a számítógép előtt.

― Ez hogy alakult ki hetven év fölött?
― Nyolc éve, amikor a feleségem elköltözött innen ― de még nem vagyunk elválva ―, beiratkoztam egy nyugdíjasklubba, hogy az öreglányok között én majd elkakaskodok! Ami nem ment, mert az öreglányok tényleg öregek voltak. A munkásotthon itt van a szomszédban, és szimpatikus programok voltak, elvegetáltam ott. Egyszer megjelent egy önkormányzati tisztviselő, és szót kért! Azt mondta, hogy internettanfolyamot indítanak idősek részére. Senki nem jelentkezett! Én ezt szégyelltem, ezért fogtam magam, és jelentkeztem! Ez a pillanat megváltoztatta az életemet! Addig be sem tudtam kapcsolni a számítógépet. Elvégeztem ott hat hét alatt egy alaptanfolyamot, és vettem egy gépet. Persze, nem azzal kezdődött, hogy az első nap mindjárt öt órát ültem előtte, de fokozatosan belelendültem. Magyarul egy véletlen folytán indult, de azóta a baráti körömben próbálom ezt elmondani! Nekem is hiába mondták, úgy voltam vele, hogy én ezt már kinőttem, én ezt már kihagyom, satöbbi. De hogy miért mondtam, azt nem tudom. És most, a többi öreg fasz is ilyen! Nem akarnak számítógépezi a világért sem, hiába mondom. Egy srác van, háromszor beszéltem vele, le akart rázni. Mondtam neki, hogy gyere föl! Föl is hoztam! Elmondtam, hogy lehet ultizni rajta! Az megfogta őt! Az ulti! Azóta már háromszor annyit tud az interneten, és nem győz hálálkodni. Különben van gépkocsim is, és van a kilencedik emeleten egy nagyon szép asszony, az ő kocsiját is szerelgetem néha, kisebb dolgokat csinálok neki. A feleségem szerint azért, mert más céljaim vannak, de sajnos nem vesz már komolyan engem, meg fiatal is. Egy alkalommal a liftnél összefutottunk! Húúú, mondom, ezzel a szépasszonnyal most össze leszünk zárva! Behúztam a hasam, beszálltam, próbáltam mindjárt fiataloskodni, erre azt mondja: „Hogy tetszik lenni?!” Rögtön kiengedtem a hasamat. Na mondom, ez már nem vesz engem férfiszámba! De nem csodálom, hát hogy nézünk már ki levetkőzve... Elmúlt az az idő! Pedig nagyon jó volt fiatalnak lenni. Azóta nagyon jóban vagyunk, ezt már el is meséltem neki többször. Jóban vagyunk, de csak így: „Anti, gyere már falat fúrni, vagy a kocsin cseréld ki az ablaktörlőlapátot, meg akkumulátortöltés, satöbbi!” A feleségem meg marha pipa, de cukkolom is őt! Minden héten idejár, találkozunk, csak nem tudtunk együtt élni. Egyébként azonkívül, hogy van négy gyerekem, ezen a fényképen öt látszik! Közülük négy Galgócz, egy nem! Ez farkaslyuki lány, és a szomszédoktól azt hallotta: „Te a Galgócznak a lánya vagy!” És 21 éves korában mondta neki az anyja, hogy igen, te tényleg a Galgócznak a lánya vagy, és akkor megkeresett engem, s azóta apjának hív. És aki az embert apjának hívja, arra nem mondhatja, hogy nem a gyereke! Gondolhatod, hogy milyen életem volt... Itt Csepelen is isteni volt röplabdásnak lenni! Talán még többre vihettük volna, ha egy kicsit sportosabban élünk. Egy kivételével senki nem volt alkohol-kötődésű, csak bulizósak voltunk... Lehet, hogy jóképű is lehettem, de nagyon jó volt fiatalnak lenni! Csak úgy visszagondolok néha... De kár, hogy nem lehet újraélni, és kihagyni a hülyeségeket, például két hülye házasságot! Azért nősültem meg először, mert a haverok megnősültek, és akivel akkor jártam, elvettem feleségül. Mindenki tudta, hogy nem hozzám való.

― Ezt a fajta vagányságot mennyire örökölték például a Keller-fiúk? Vagy napjaink élsportja már nem teszi lehetővé ezt?
― A Keller-fiúk közül a Vidor az csibész, sőt amikor itt volt nálam a múltkor, úgy vettem észre, hogy egy kicsivel többet is iszik, mint amennyi nekem tetszik. A másik fiú, Ákos kevésbé vagány, de most már ő is kezd...

― A srácok mennyire tekintik természetesnek azt, hogy a nagyapjuk a Facebook-on, és egyéb közösségi oldalakon kommunikál velük?
― Természetesnek veszik! Még soha nem mondta senki, hogy papa, de klassz vagy! Minden gyerekemnek van, minden unokámnak van, de nem elődleges a velük való kapcsolattartás. Haverokkal, kollégákkal inkább. A Keller-unokáknak talán hónapok óta nem küldtem semmit. Amikor Ákos egyszer dobott két hárompontost egy meccsen, na akkor írtam neki, hogy: „Kurva büszke voltam rád! Nem mertem levegőt venni, amíg a labda be nem esett a kosárba!” Mondtam neki, ha legközelebb is bemegy, akkor a kamera felé forduljon, és integessen, s akkor tudom, hogy nekem szól. A hetvenötödik születésnapomon is itt volt mind a három! Aranyosak voltak! Buzek, Csík, a három Keller-fiú, meg a lányom volt itt. De azért nem olyan igazi a család... Ha olyan házasságom lenne, hogy a nagyanyjuk itt lenne, aki navigálja a családot, csomagolná a karácsonyi ajándékot, akkor más lenne az összetartás! De hát én is ilyen voltam a nagyszüleimhez és a szüleimhez is. Például egyszer vonattal jöttünk haza Olaszországból, és amikor átjöttünk a határon, jött a kalauz, Policsányi azt kérdezte tőle: „Megmondaná-e, hogy a Keletiből mikor van csatlakozás Salgótarjánba?!” Ő is salgótarjáni volt, ott lakott az anyukája. Én meg kérdeztem, hogy mi a túrónak ez? Azt mondja: „Megyek haza egyből, mert az anyukámat nem láttam már két hónapja!” És akkor elgondolkodtam, hogy én már karácsony óta nem láttam, de nekem eszembe sem jutott, hogy haza kéne menni. Valahogy nálunk az egész családi kötelék nem olyan volt, mint például Policsányiéknál. Ami aztán fordított lett, mert például a gyerekei nem voltak ott a temetésén, tehát ő a leszármazottaival nem volt jóban.

― A kosárlabdával milyen viszonyban van, nézőként?
― Nagyon szeretem a kosárlabdát! Ha nincs kijelölt csapatom, akkor mindig a gyengébbnek szurkolok. Én edző is voltam! Az orvos-egyetemistáknál voltam négy évig, és ott megtanultam, hogy az edző szemével másként kell nézni a meccset, és a sportolói teljesítményét, és most elemzem, például azt, hogyan játszik a Trepák az Ákoshoz viszonyítva! Hogy például a lepattanónál most nem oda kellett volna neki állnia, meg egyebek. Tehát a kosárlabdát egy kicsit edzőszemmel is nézem, de csak mióta az unokáim itt vannak. Amikor megnézek egy spanyol meccset, látom, hogy sokkal gyorsabban játszanak. Tehát nincs olyan, hogy ide nézek és oda passzolom. A képernyőn sem sejtettem, hogy ő arra indul, és már ott kapja a labdát! Szóval ezeket észreveszem, és rendszeresen nézek minden kosárlabdameccset, amit közvetítenek. De nem csak most, mert például amikor a pécsi és a soproni lányok olyan jól szerepeltek, minden meccsüket láttam. És nagyon sok kosaras barátom is van itt Csepelen: Sahin Tóth, Csúzli Pista, Lacházi... Annak idején a szakosztályok jó kapcsolatban voltak, egymás meccseire elmentünk. Nagyon jó kézilabda, kosárlabda, röplabda volt, a futball mellett, itt Csepelen. Minden nemzetközi meccsünket és rangadónkat olyan teltház előtt játszottuk, hogy külön széksorokat kellett berakni. Voltak olyan meccsek ― például amikor idejött a Kecskemét, amelyik akkor még kutyacsapat volt ― amelyeken csak harminc vagy ötven néző volt, de a Dózsa és a Honvéd elleni mérkőzéseken teltház volt. Élmény volt! És megismertek! Ha elment a HÉV az orrom előtt, kiálltam a Boráros térre a Soroksári út és a Petőfi híd találkozásánál, és bár nem integettem, de beállt egy kocsi, és felvettek. Mert ismertek! Ezek a nagy házak nem voltak még itt. Régi vidéki városi jellege volt Csepelnek. Nagyon jó volt, szerettem itt lenni! Nem beszélve arról, hogy Salgótarjánnak, Ózdnak és Csepelnek még a levegője is ugyanolyan volt.

― Vissza a kosárlabdához: hogyan élte meg, hogy Ákos folyamatosan extrateljesítményt nyújtott a tavaszi bajnoki döntőben, a csapat mégis kikapott kettő-nullás összesített előnyről a Szolnok ellen?!
― Mint pesszimista alaptulajdonságú, végig nem bíztam benne, hogy megnyerik. Nem bíztam benne, de inkább csak azért, hogy ahhoz képest, amire számítok, kellemes meglepetés érjen. Tehát erre számítottam rá, és inkább az zavart, hogy vajon hogy érzik magukat a fiúk, főleg Ákos. A negyedik meccset meg kellett volna nyerni! De nem voltam elkeseredve különösebben. Ákost sokáig féltettem a válogatottól is, mert én érzem, hogy ő azért nem klasszisjátékos, inkább csak a küzdeni tudása meg a fizikai ereje, a gyorsasága, mozgékonysága átlagon felüli. Mindig szorongásom van, hogy milyen irányba fog előrelépni. Azért örültem a hárompontos-dobásoknak is. Adok neki tanácsokat! Elmondom, hogy mivel nem vagyok elégedett. Például nem vagyok elégedett a támadólepattanókkal. Olyan nincs, hogy itt állok, és nem oda jön a labda! Figyelni kell, ha egy kicsit túldobta, akkor a gyűrűről arra fog pattanni! Ezt valahogy ki kell számolni. Nem véletlen, hogy egyesek mindig megszerzik a lepattanót, mert valahogy ki tudja számolni. Ilyen tippeket adok neki, meg kritikát is. Mondom: „Láttam, hogy vonszoltad magad! Amikor jó erőben vagy, úgy szaladsz, mint a paripa, emeled a lábad, és amikor már csak vonszolod magad, akkor kérjél cserét!” Meg ilyeneket szoktam neki mondani, és tátott szájjal figyeli, hál’istennek.

― Fogékony rá? Mennyire hallgat a korábban szintén élsportoló nagypapára?
― Figyeli, nagyon figyeli! És látom, hogy az anyja, Anikó is örül neki, hogy mondok neki ilyeneket. Mondom: „Láttam a bemelegítésnél, hogy milyen szépen dobtad a kosarakat. Magabiztosan!” Tényleg, azon a konkrét meccsen a bemelegítésnél néztem a távoli dobásait, nyolcvan százaléka csont nélkül bement! Ugyanakkor eleinte a bűntetőzésnél már oda sem mertem nézni, mert gondoltam, hogy biztosan ki fogja hagyni. Mondtam: „Mikor odaállsz, ne szorongjál, hanem gondold azt, hogy én ezt be szoktam dobni! Az előbb a bemelegítésnél is bement. Nehezebb kihagyni, mint bedobni! Ilyen gondolataid legyenek!” Nekem volt egy olyan edzőm, Antalpéter Tibor, aki személyre szólóan tudott bánni mindenkivel. Volt egy olyan meccsünk, amikor győztünk, és utána az öltözőben ő értékelte a dolgokat. Nagyon mérsékelt teljesítményt nyújtottam, de nyertünk. Nekem csak egy mondatot mondott: „Nem ez volt a csúcsmeccsed, öreg!” Nekem ennyit lehetett mondani, mert tudta, hogy ha nagyon lebaszik engem, akkor nem leszek használható a következő hetekben. Pedig azt is mondhatta volna, hogy: „Öreg, kurva szarul játszottál, ez kevés lesz a jövőben!” Policsányi a mezőny egyik legjobbja volt, de az első játszmalabdát horoggal behúzta a hálóba, feladás helyett. Antalpéter úgy lebaszta őt azért az egy horogbehúzásért! A többiről, ami jó volt, nem beszélt. Utána szóvá tettem, és azt mondta: „Figyelj, ha én a Policsányit megdicsérem, akkor a következő meccsen minden második labdát horoggal a hálóba fogja húzni. Őt csak lebaszni lehet!” Erre mondom, hogy Antalpéter tudta, hogy engem nem szabad, pedig megérdemeltem volna, Policsányit pedig megdicsérni nem szabad. Nem véletlen, hogy ő diplomata is volt. Tanulni lehetett tőle! Amikor az OSC-nél edző lettem, vittem magammal a megszerzett kis rutinomat. Volt egy játékos, Both Zolinak hívták, aki bemelegítéskor remekül ütött, edzésen is jó volt, de a legnagyobb meccseken mindig csődöt mondott. Én azt a megoldást választottam, hogy egy kis üvegben vittem neki rumos kávét. Nagyon kevés rum volt benne, inkább kávé. Egy kicsit még füllentettem is neki, hogy az én életemben is volt olyan, hogy kellett egy ilyen kis doppingszerű valami. Elhitettem, hogy ettől kilazul, nem fog szorongani. „Csak annyit kell nyújtanod, amit edzésen szoktál, vagy bemelegítéskor!” Körülbelül másfél évig mindig vittem neki ezt a bigyót, és a Zoli a legjobb ütő lett! Hálás is volt! A későbbiekben már nem is nagyon kellett a rumos kávé... Egyszer az OSC-ben elkezdtem a nagy zsidóellenes dumát, és mondom: „Remélem, köztetek, orvos-egyetemista gyerekek közt nincs zsidó!” Egyszer csak a kedvenc tanítványom, Pullai Pista azt mondja, hogy: „Elnézést kérek, én zsidó vagyok!” Azt hittem, hogy leég a pofámról a bőr! Soha többet nem zsidóztam életemben! Egy olyan aranyos gyerek volt, és annyira szerettem őt. Egyszer kibasztam vele! Az edzésünk a Műszaki Főiskola Népszínház utcai tornatermében volt, és egyszer, amikor nagyban edzettünk, bejött egy nagydarab, arab gyerek. Tört magyarsággal mondta, hogy ő otthon röplabdázott, és beállhatna-e?! „Gyere, szállj be!” Nem járt versenyezni, csak edzeni. Kitaláltam, hogy sótörést csinálunk, és összeakasztottam a Pullait az arabbal, és pont akkor volt az arab-izraeli háború! Röhögött mindenki, fetrengtek, rázták egymást, az arab meg nem tudta, hogy mit röhögtünk! Jó volt! Nekem aztán abba kellett hagynom az edzősködést, a munkahelyi előmenetelembe nem fért bele. Addig is csak azért vállaltam, mert a legkisebb lányommal GYES-en volt a nejem, és anyagilag rá voltunk szorulva. Amikor a GYES letelt, abbahagytam az edzősködést. Az nagyon tetszett, hogy Both Zoli vezetésével aláírást gyűjtöttek, és Frenkl Róbert elnökhöz bevitték, hogy márpedig engem újra nevezzenek ki edzőnek, mert szerettek velem dolgozni! De mondtam, hogy én mondtam fel a szerződést! NB II-ben második helyezéseket értünk el, de összeállítottam a kezdőhatost, a kimaradókat magam mellé vettem edzésen, és mindig megvertük őket. Tehát nem volt egy nagy csapat ez. De fiatal egyetemisták voltak, jó volt köztük lenni. A jégkorongozó Vas-fivérek apja, a Vas Jancsi is ott játszott, de ő nem orvos-egyetemista volt, hanem Bánki főiskolás. Hegyesi Laci volt a Bánkiban a tornatanár. Ő is az OSC-ben volt edző, meg én is, és néhány bánkis gyereket is beraktunk az orvos-egyetemisták közé. Azóta viszont nem vállaltam edzői állást, bár volt ajánlatom. Főleg kezdőkkel nem szívesen foglalkoznék, mert bennem van egy ilyen autokratikus hajlam, és nőkkel, vagy egészen fiatalokkal nemigen tudnék eredményesen foglalkozni. Inkább szövetségi kapitány tudnék lenni, olyan értelemben, hogy ott kész játékosok vannak, csak össze kell kombinálni őket. De ebből már kimaradtam, arról nem is beszélve, hogy több évtizeddel is lemaradtam, sokkal modernebb már a játék. Egyébként én egy kicsit mindig is analizáló típus voltam, nem csak a sportban, más tekintetben is. Mindig keresem az összefüggések eszenciáját az én szintemen, amennyiben lehet. De nagyon kevés a baráti körömben is, akit ez érdekel. Nevettek rajtam, és komcsinak neveztek, amikor mondtam, hogy a világ lényege az ellentétek egysége és harca. Azt mondták, ez egy marxista duma! De csak gondolj bele, Marxtól függetlenül! Mondtam nekik példát, hogy miről van itt szó. Akár a gazdasági életben, vagy a társadalom vonatkozásában. Bárkinek megmondom, hogy abban a problémában, vagy abban az eredményben hol van az esszencia, magyarul az ellentétek egysége és harca, és mi jött ki belőle? Nem csak a gravitáció, meg a centrifugális erő az ellentétek egysége és harca. Ez nem szokás most már, de amint mondtam, nekem vannak különc dolgaim...

― Az edzők közül Dzunics Braniszlavról mi a véleménye?
― Jó véleménnyel vagyok róla, elsősorban Ákos miatt. Szerintem jó edző. Én az egyik legjobb edzőnek a veszprémi kézilabdaedzőt, Mocsai Lajost tartom. Elsősorban azért, mert amikor nyilatkozik, olyanokat mond, amitől rádöbbenek, hogy tényleg ez volt! Amikor kezdi, hogy miért nyertek, vagy miért vesztettek, akkor rájövök, hogy tényleg az volt a lényeg, hogy ebben vagy abban nem voltak jók, satöbbi. A másik, hogy viszonylag kulturált, de mégis feltüzelt. Van az orosz kézilabda-válogatottnak az a hülye edzője, az nem szimpatikus nekem, de mégis nagy eredményeik vannak. Ugyanakkor azt mondom, hogy egy edzőnek mégis égnie kell, tehát nem lehet az, hogy én ülök nyugodtan! Feltüzelt állapotban kell lenni, mert az átragad. A szeméből látja a játékos, hogy menni kell, hajtani kell. Mocsai Lajos kulturált szinten ezt is tudja produkálni, nem úgy, mint az az orosz edző. Néztem a világbajnoki döntőt, és sajnáltam is a francia edzőt, hiába nem borotválkozott, szegénykémnek üveges volt a szeme. Vagy másnapos volt, vagy nem tudta, hogy mit mondjon. De lehet, hogy nem is lehetett mit mondani, mert a norvégok sokkal jobbak voltak.

― Hogyan éli meg a magyar röplabdasport hanyatlását?
― Fáj! Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy már a müncheni olimpián is az összes sportág közül a legtöbb néző a röplabdameccseken volt. Ez azt jelenti, hogy ez egy népszerű sportág. Nálunk főleg a rendszerváltás után terjedt el az, hogy ezt a pártiskola udvarán játszották, meg az oroszoktól jött, meg ilyesmi. Valószínű, hogy ezek miatt nem lett néző. Ha nincs néző, akkor nincs szponzor, nincs anyagi támogatás. De a legnagyobb hibát abban látom, hogy a Testnevelési Főiskolán ezt a témát nem vették elég komolyan, ahogyan kellett volna. Én úgy lettem röplabdás, hogy a Tóth Bandi elvégezte a röplabdaszakot, lekerült Tarjánba, a Madách Gimnáziumban lett tornatanár, sorba állította a gyerekeket, és minden sorból a legmagasabb három gyereknek azt mondta: ”Délután háromra jössz röplabdázni!” Én atletizálni jártam, hármasugró és távolugró voltam. Még sorkatona koromban is teljes menetfelszereléssel öt méter harmincat ugrottam távolba, csizmában! Nem akarták elhinni, mert az utánam következő másfél méterrel rövidebbet ugrott! Nem voltam rossz ebben sem. Amikor levitt a Tóth Bandi röplabdázni, én ököllel ütöttem a labdát, fogalmam sem volt a szabályokról. Három edzés után már nem kellett mondani, hogy menjek, élveztem! Nagyon jó volt! Addig vidéki gyerekként a klottgyatyás foci volt a szabadidő-töltés. Körülbelül olyan két-három hónap múlva már feladó voltam. A Garamvölgyi Lalinak voltam a feladója, aki később sebészorvos volt Pesten. Most alacsonyabb nálam egy fejjel, de akkor ő volt az ütő, én meg a feladó! Eleinte alászaladtam a labdának, nem oda ugrottam, ahova kellett volna! Ezért állítottak feladónak. Ekkor másodikos gimnazista voltam. Tizenkilenc éves koromban már én voltam a Nógrád megyei röplabda-válogatott kapitánya. Tehát nagyon rohamosan belejöttem. Ebben a Tóth Bandin kívül még egy embernek volt nagyon nagy szerepe, Prouza Ottónak! Ő is salgótarjáni, méghozzá szembe-szomszédom volt! Egy gimnáziumban is jártunk, de amikor én elsős voltam, ő akkor érettségizett, ezért nem sokáig jártunk egy gimnáziumba. Voltam futballkapus is, de nem jártam edzésre, csak meccsre, mert ugyanott volt a röplabdapálya, ahol a futballpálya is, és akkoriban még délután volt az edzés, és én a röplabdaedzésen voltam. Ilyen hitvány kisgyerekek voltak a többiek, s amikor berúgták a szögletet, kiálltam az ötösre, és minden labdát lehúztam. Be sem akarták rúgni a szögletet! De nem azért, mert olyan jó voltam, hanem mert a többiek olyan kicsik voltak! 191 centi voltam, a városban harmincezer ember lakott, egy volt csak magasabb nálam, a bányazenekar dobosa! Most, ha hazamegyek Salgótarjánba, minden harmadik fiatal a fejem tetejére néz! Óriásit változott a világ! Tehát atletizáltam, röplabdáztam, futballkapus voltam, de a kedvenc sportágam végül a tenisz lett. Negyvenöt éves koromban kezdtem el! A legnagyobb eredményem az volt, hogy 1991-ben a Pedagógusnapon a kerületi amatőr teniszversenyt megnyertem! Nagyon szerettem párost játszani, mert a röptézés meg a szerva jól ment. A röplabdából hoztam, nyilvánvalóan. 1992-ben a csípőproblémáim miatt abba kellett hagynom ezt is, és 96-ban operáltak meg. Ezzel már nem is lehetne semmit sportolni, úszni lehetne esetleg.

Galgócz Deák Antal bejegyzései az interneten

„Vájár és válogatott kerettag röplabdázó voltam, 1957—1960 között Farkaslyukon. Innen Csepelre kerültem, s itt élek most is, de az akkori bányatelepre még mindig úgy gondolok, mint egy gyöngyszemre. Jó volt ott nagyon! Üdvözlöm Binder Jancsit és minden ismerőst!”
Farkaslyuk webportál, 2007

„Ott voltam, végigéltem azt a szörnyű sortüzet közvetlen közelről. A rendőrség előtt, az ott álló szovjet tank mellet voltam, amikor eldördültek az első lövések. Szerencsémre csak a lódenkabátomat lyukasztotta ki — három helyen — a lövedék, mert lehasaltam. Sok barát, ismerős meghalt. Ahol én álltam, a ruszkik lőttek ránk, 10-20 méterről a fegyvertelen emberekre sorozatlövővel. Nem az acélgyáriak, hanem a tűzhelygyáriak voltak a tűzvonal közelében. Szeretnék egyszer részt venni a város december 8-i ünnepségén. Már jeleztem, de nem hívnak, pedig már nem sokan élünk az ott lévők közül. Büszke vagyok rá, hogy „forradalmár” lehettem! Zavar viszont, hogy sok olyan ismerős kapott már 56-os kitüntetést, akitől fegyelmit kaptam volna 25 évvel azelőtt, ha forradalomnak neveztem volna 56-ot.
Galgócz Antal, csepeli nyugdíjas, 2010"
Népszava.hu

„Szépen fejlődtél a büntetőzésben, csak így tovább (nagyapád)"
Sport365.hu, 2011

Az unoka: Keller Ákos!

Megkerestük Galgócz Deák Antal egyik unokáját, a bajnoki- és Magyar Kupa-ezüstérmes Albacomp Fehérvár, illetve a magyar válogatott kosárlabdacenterét, a 22 éves Keller Ákost!

– Nagyapja kiváló játékos, eredményes röplabdázó volt, ön pedig meglehetősen magas! Soha nem próbálta a kosárlabda helyett a röplabda felé terelni?
– Ne akart befolyásolni! Számomra sem volt egyértelmű a kosárlabda. Úgy kezdődött, hogy általános iskola harmadik osztályban a testnevelő-tanárnőnek ez volt a kedvenc sportága, ezt tanította.

– Szülei egyéni sportágban értek el nagy sikereket. Ön is próbálkozott a szólóműfajban?
– Karatéztam és cselgáncsoztam is egy ideig, de annyira nem tetszett. Később pedig már iskolát is váltottam a kosárlabda miatt.

– Nagyapja otthonosan mozog a számítástechnika és az internet világában. Büszke rá?
– Szerintem ennek kéne a normálisnak lennie. Tanácsok nem igazán szokott adni, de meg szokott dicsérni mindig, főleg, amikor hármast dobok!

Az interjúhoz tartozó képgaléria ide kattintva megtekinthető!

Nagyon szépen köszönöm Galgócz Deák Antalnak a beszélgetést és a képeket!

Az interjú a bb1.hu- -->