Ajkán, a Bercsényi Miklós Szakközépiskolában Sápi Judit szervező és játékvezető segítségével felállították a megszakítás nélküli röplabda-bemutató hazai csoportos maratoni rekordját. A magyarországi rekordról Szalai Vivien, az iskola 17 éves tanulója számolt be az eyko.hu magazin olvasóinak.

2011. június 23-án 18 óra 17 perc és június 27-én 12 óra 19 perc között a Bercsényi iskola tornatermében az ajkai szakközépiskolások 20 játékosa ötperces etapokkal 90 óra és 2 perc összidőben 56 röplabdamérkőzést játszott úgy, hogy a játék csupán a csapatok és a térfélcsere idejére szakadt meg, alkalmanként 3 percre. A szabályok betartásával folyamatosan bemutatott röplabda tiszta játékideje 5237 perc volt, a csapatokat alkotó diákok mindvégig hősiesen kitartottak.

Volt olyan játékos, aki csak egyetlen órát aludt, holott három órára volt kiírva. Sok sérülést is elszenvedtünk... Történtek váratlan dolgok is, amire nem készültünk fel, például ájulás, bokaficam. Ilyenkor az éppen pihenő társunkat kellett felkelteni. Volt, hogy sírtunk a fáradtságtól, néha kezdtük elveszíteni az ambíciónkat, ám mégsem mondta senki, hogy nem küzdünk tovább. Sápi Judit játékvezető, aki civilben az édesanyám, többször is bemondta a mikrofonba: lassabban, nem NB I-es mérkőzéseket kell játszani!

Nagyon szoros volt a két csapat küzdelme, szinte fej-fej mellett haladtunk. Mindenki produkálta a röplabdatudását a pályán, s azt hittük, simán bírni fogjuk... Aztán eljött a holtidő a 36. órában! Leálltunk! Nem volt pihent játékosunk, mert a meghirdetett 24 főből csak húszan voltunk. Tudtuk, hogy az óra pereg, és csak három perc a pihenő... Akkor még nem ismertük a tényt, hogy mivel kevesebben voltunk, több pihenőidő járt volna, a háromperces szünetek mellett maximum nyolcóránként plusz 15 perc.

Úgy éreztük, nem megy, feladjuk. Volt, aki azt mondta: én befejeztem, megyek aludni. Édesanyám kérte a két csapattól a kezdő hatosokat. Hála az égnek, holtfáradtan ugyan, de felálltak. Ezután szigorú időbeosztással dolgoztunk. Írtuk, ki mikor és mennyit aludt, mennyit volt pályán. Lassan reggel lett. Aki feladta, az éjjel egyszer csak megjelent a tornateremben és cserét kért azzal, hogy mégis csak tovább játszik, ha másért nem, a magyar rekordért, mert addigra már a világrekordot fejben is elfelejtettük...

Aztán átléptük a félidőt, a 45. órát, és egyszer csak mindenki kezdett éledezni, jobb lett a hangulat is. Volt, hogy elment az áram, de amíg az aggregátort beindították, vakon is röpiztünk tovább. A játék nem állt meg, köszönjük a Bercsényi iskolának!

Kezdtünk fáradni megint. Volt, hogy szinte alva játszottunk a pályán. A labda csak ide-oda potyogott, alig értünk bele. Amikor ilyen félkómás állapotban voltunk, mindig valami jó zenét kaptunk frissítőül, hogy felébredjünk. Bíróink is nehezen bírták... Fújtak a kis piros pólójukban nekünk éjjel-nappal. A kezünk kezdett felhólyagosodni. Térdeink feltagadni. A mentősöknek, akik végig vigyáztak ránk, nem kevés dolguk akadt velünk. Kötözések, masszírozások, vérnyomásmérés, cukorszint ellenőrzés...

A kispadra kitett falatka szendvicseket ettük, úgy három perc alatt, és ittunk időnként kalciumot, ásványvizet. Aztán, amikor átlendültünk a nyolcvanadik órán, egyszer csak mindenki feléledt... Már senki nem akart aludni, tudtuk, alig tíz órát kell még kibírnunk, és meglesz a rekord! Nem hagytuk abba a játékot, és a kilencvenedik óra második percéig meg sem álltunk.

Miénk a magyar rekord, most már hivatalosan is. Megcsináltuk! A Guinnessbe is felküldtük az anyagot, videókat, képeket.

Kevesen voltunk, és a csapat háromnegyede kiskorú. A legfiatalabb játékos 16 éves, a legidősebb 27 volt. Személy szerint én is nagyon büszke vagyok a teljesítményünkre. Játékvezető édesanyám, Sápi Judit minden sportolót motivált, egy percig sem adta fel, erőt adva ezzel nekünk. Ötéves korom óta a sportnak élek, úsztam sokáig, nemzetközi versenyen harmadik lettem, és bár edzésben vagyok, számomra is kemény megmérettetés volt ez a 90 óra...

És végül, de nem utolsósorban: november 2-től új rekordra készülünk! Tervünk megvalósításához szponzort szeretnénk találni, aki az iskolánk rezsijét elvállalná, amíg mi a teremben leszünk és küzdünk. Újra Magyarország és a világ képviselete a cél, s reméljük, addigra megjön a londoni tanúsítvány is, a bizonyítványunk...

Köszönet a minket segítő, inspiráló felnőtteknek: anyukámnak, Polgár Pálnak, Poór Tamásnénak Zsaninak, akik bíztattak, bíztatnak minket, mi pedig kitartóan harcolunk az ajkai röplabda életben maradásáért.

Szalai Vivien