Napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 2001. június 3-án jutott ki legutóbb az Európa-bajnokságra a magyar férfiválogatott. Akkor volt ugyanis a horvátok elleni idegenbeli, 3:2-es siker, a selejtezősorozat utolsó mérkőzése. Az évforduló alkalmából többrészes exkluzív cikksorozatot készített a hunvolley.blog!

1983 után 2001-ben jutott ki újra az Európa-bajnokságra a magyar férfiválogatott. 18 év szünet után jött a nagy siker, de azóta sajnos ismét a kilátástalanság az úr. A tíz évvel ezelőtti szenzációs eredmény évfordulóján a hunvolley.blog a főszereplők (edzők, játékosok, újságírók) megszólaltatásával, exkluzív cikksorozattal emlékezik!

Az első részben Nyári Sándor szövetségi kapitány eleveníti fel tíz esztendő távlatából a magyar válogatott remek eredményét.

– Tíz évvel a nagy siker után hogyan emlékszik selejtezőre, amelyben a horvátok, a görögök és a finnek ellen ért el nagy sikert a válogatott?

– A nemzetek említése önmagában is azt mutatja, hogy ez bizony nem volt piskóta mezőny. Manapság külön-külön is nagyon komoly játékerőt képviselnek ezek a csapatok, egy csoportba összezárva velük pedig nagy feladatnak tűnt! Azokban az időkben a magyar férfiválogatott ettől a mezőnytől azért nem rettent meg. A szakvezetők és a játékosok sem. Azt mondtuk, hogy a hagyományos magyar balszerencse biztosan fenyeget bennünket, tehát ahol elsőnek kell lenni, majd másodikok leszünk, ahol másodiknak, ott meg harmadikok, de próbáljuk meg!

– Két nagyon fontos dolog adta meg a siker alapját. Az egyik az, hogy valószínűleg az utóbbi húsz év legtehetségesebb generációja jött össze a harmincévestől a tizennyolc évesig. Értem ezalatt az érett, tapasztalt Kántor Sándort, Mészáros Pétert, akik a rutint képviselték és a tudást, egészen Veres Péterig, aki körülbelül két évvel azelőtt robbant be a válogatottba, ahol a feladóátló-poszt évekig nem volt egészen megnyugtatóan rendezve. Mindig szükségmegoldásokat alkalmaztunk erre a pozícióra, de igazából nem találtunk oda senkit, és lám, Nyíregyházán született egy nagyon tehetséges. Jó fizikai adottságú fiú, nagyon örülök neki, hogy azóta Európa egyik legismertebb játékosává nőtte ki magát!

– A tehetségen kívül azonban kellett más is a sikerhez. Teljesen mindegy, hogy a nemzeti csapatnak ki volt a szövetségi kapitánya, én, vagy más. Azért kellő hiúsággal megjegyzem, hogy nagyon sokat gyötrődtem és törődtem ezzel a csapattal, nagyon sok munkám volt benne, ami nem elsősorban szakmai csoda volt, mert egy jó játékosanyagot rajtam kívül biztosan sok edző össze tud rakni. Inkább azok a pszichés dolgok, a soha nem adom fel című mutatvány kezdődött ott, nagyszerű kollégákkal, Demeter Györggyel és Oláh Jánossal teljes egyetértésben. Mindenki tudta a feladatát és tette a dolgát. Nagyon fontos dolog volt, hogy azt hiszem, nekem az öreg bölcs szerepe, és elsősorban a pszichológia és a lélektan volt ott a legnagyobb feladatom, hiszen sok helyről jött játékosokból, akik a klubjukban mind húzóemberek, hogy úgy mondjam, királyok voltak a maguk módján, mert azok is voltak, azokból kellett egy jó csapatot formálni.

– Nagyon sok, megszámlálhatatlanul sok beszélgetés volt négyszemközt, valamint csapatbeszélgetés. Győzködtük egymást egymás értékeiről. El kellett mondanom, hogy ki nélkül nem működhetne ez az egész, és meg kellett győzni bizonyos játékosokat. A tolerancia határa néhány picit renitens játékossal szemben olykor véges volt, de mindig toltuk ezt a határt. Két évvel korábban felkerültünk a B-csoportból az A-csoportba, az is egy nagy lépés volt, és innen, az A-csoportból az első megmérettetésen, nem könnyű csoportból kijutottunk az Európa-bajnokságra. Csodálatos dolog volt. Azért azt hozzátenném, hogy a nemzeti válogatottba akkor, és az akkor szót megismétlem, tehát akkor azok játszottak, akik a legjobbak voltak. Nagyon egyszerű végét foghattam volna meg a dolognak, hogyha néhány úgynevezett nehéz embert kihagytam volna a válogatottból, mert a szakvezetőnek nem biztos, hogy az a dolga, hogy nehéz embereket kezeljen és szelídítsen, bíbelődjön vele, de azt mondtam, hogy na, az a bravúr!

– Sok nagy tudású, tényleg jó képességű játékost – rájuk lehetett mondani, hogy nagy tudásúak – egymáshoz szelídíteni, az én nem mindig kritikán felüli emberi dolgaimat elviselni, és egymás emberi dolgait is elviselni, ez volt a nagy dolog! Még egyszer mondom, valószínűleg akkor sem jutottunk volna ki a válogatottal, hogyha mondjuk két embert vagy hármat, akik nagyon nehezen kezelhetőek, egyszerűen kivettem volna a csapatból. De nem! Én olyakor meghasonultam egy picit önmagammal is. Nem a szakmaisággal, inkább az emberi dolgokkal, de egy cél vezérelt, és úgy gondolom, ha valakit kapitánynak jelölnek vagy választanak, akkor neki a legtöbbet kell tennie, mindenáron! A sikert nem hajszolni kell, mindent meg kell tenni, önmagát nem kímélve, és ez nem hőstett, hanem feladat, egy küldetés, hogy a legtöbbet hozza ki a válogatottból. Könnyű azt mondani, hogy ha valaki nehéz ember, vagy nem szeret engem, vagy én nem szeretem, akkor azzal nem dolgozok. Volt ott egy-két ember, akit nem szerettem, és valószínűleg kezdőemberek voltak abban a csapatban. Ez volt a siker záloga, meg az, hogy öt év alatt tízet öregedtem, de nem sajnálok semmit!

– Tíz év távlatából odabent, legbelül hogyan értékeli ezt a nagy sikert? Bizonyára nagyon büszke rá...

– Igen, hát azért 64 éves fejjel hagy mondjam már azt, hogy nagyon büszke vagyok rá, hiszen azelőtt és azóta is több kapitánynak megadatott az a lehetőség, hogy ezt végrehajtsa. Természetesen rengeteg objektív és szubjektív játszott közre. Még egyszer mondom: jókor, jó időben, jó helyen voltam, a játékosok pedig jókor, jó időben, jó edzőpárost találtak meg. Ez mind benne van. Nagyon büszkék lehetünk az eredményeinkre. Meg kell próbálni, mindenkinek megvan a lehetőség az életben, élni kell vele... Minden öt évben változnak a kondíciók, változik a sportág megítélése, változik minden, az élet is változik, zakatol, szalad. 18 évvel azelőtt volt utoljára Európa-bajnokságon a magyar válogatott, és Beregszászi Szabolcs kollégámnak, a sportág egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hazai szakemberének volt egy nagyon jeles mondása, amikor az MRSZ elnökség teljesen fel volt háborodva az elért 11. hely miatt, hogy micsoda eredmény ez! Okkal-joggal, nem tudom... Azt mondta Beregszászi Szabolcs akkor, a mi sikerünk előtt 18 évvel, hogy nagyon fogunk mi még örülni annak, ha tizenegyedikek leszünk az Európa-bajnokságon. A mondás után 18 évvel valóban tizenegyedikek lettünk ismét.

– Én ott már nem voltam, de azóta is közvetlen közelről látom a csapatot, hiszen ha nem is dolgoztam 2001 óta a válogatottnál, azért a kapcsolatom az edzőkollégákkal megvan. A Sport Televízió szakkommentátoraként élőben láttam szinte valamennyi hazai találkozót, sokat konzultáltam, beszélgettem főleg Demeter György barátommal, aki tőlem megörökölte ezt a válogatottat. Minden kétséget kizáróan ő volt abban a pillanatban a legalkalmasabb, hiszen ő volt legközelebb mellettem a csapatnál. A szakmai tudása mindenkiével vetekszik ebben az országban, talán a legfelkészültebb magyar szakember jelen pillanatban. Nagyon jó kezekbe került a válogatott. Azt az istállómester-szerepet – amit te már egyszer egy cikkedben megírtál, és akkor én fölkaptam a fejemet, aztán beláttam, hogy valóban így van, hiszen én mondtam –, amit én nagyon jól eljátszottam ott a csapat körül, a csillapítsd és tüzeld őket című szerepet nem volt, aki eljátssza Gyuri mellett.

– Gyuri szakmailag teljeset alkotott velem együtt is. Az ő szakmai elképzelései voltak az uralkodók. Nem azért, mert kettőnk közül ő volt az okosabb, de még ez is elképzelhető, hanem azért, mert az a válogatott a Kaposvárra épült. Azt kellett mondjuk Veres Péterrel, Hulmann Zsolttal, Csíkos Gáborral megszínezni, más nem nagyon került ott pályára, hiszen a Pásztor, Tomanóczy, Mészáros Péter, Mészáros Dömötör, Kántor összetételű tengely kaposváriakból, vagy régebben ott játszottakból, vagy újonnan érkezettekből alakult ki. A Kaposvár játékstílusa Magyarországon tíz-tizenöt éve meghatározó, akkor is az volt, most is az. Azt illett követni, hiszen a legtöbb válogatottat ők adták. Sokkal egyszerűbb volt az egyhetes-tíznapos edzőtáborban folytatni azt a munkát, amit a Kaposvár képviselt, és néhány még jobb játékossal megspékelni. Ez a Demeter György-féle szakmai iskola, nekem csak jókor kellett fölszállni a sergőre, és jó helyet keresni a játékosaimnak és magamnak is a gépezetben. Jól működött ez is.

– Amit nagyon alá szeretnék húzni, hogy lehet engem szeretni vagy nem szeretni, de nem ismertem olyan edzőkollégát, aki bármelyik játékost, akit hívtunk a válogatottba, azonnal rendelkezésünkre ne bocsátotta volna. Még úgy is, ha tudta, hogy talán csak epizódszereplő lesz, vagy még az sem. Minden játékos, akit meghívtunk, ott volt. Nagyon ritka kivétellel, de az majdnem biztos, hogy sérülés vagy betegség miatt volt. Könnyű volt úgy jól dolgozni, 12-14 emberrel, hogy a legjobbakkal dolgozol. Óriási konkurenciaharc volt, minden edzés fogcsikorgatva fejeződött be, mindenki bizonyítani akart mindenkinek, nagyon nehéz volt abba a kezdőcsapatba bekerülni. Nagyon erős csapat volt valóban.

– Nem újdonság az, hogy a szövetség nem adott meg minden segítséget ennek a csapatnak a nagy siker eléréséhez. Ez mennyire volt hátráltató, vagy még inkább motiváló tényező? Hogyan kezelték ezt, és milyen hatással volt a csapatra, illetve a villámhárító szerepét betöltő istállómesterre, vagyis a szövetségi kapitányra?

– Idáig csak a szépről beszéltünk és a megvalósulásról. A sikerről, ahogy eljutottunk odáig. Volt ennek árnyoldala is. Én azt mondom, hogy ebben a kicsi, harmadkézből kezelt röplabdasportban, akiknek igazán főszerep jut, azoknak akár a szövetségben, akár szakmai szinten nagyon oda kellett volna figyelniük erre a válogatottra. Akkor is mondtam, nem kell ezen megsértődni, hogy a többi között ezért dobtam be a törölközőt a legszebb pillanatban. Figyelemfelhívásnak szántam. Más oka is volt, de döntő mértékben az, hogy igazából a szövetséget ez a tíz-tizenkét fiú két-három év alatt kinőtte. Óriásikat léptek előre, és ezt a sebességet a szövetség akkori vezetői nem tudták felvenni anyagilag, szakmailag és erkölcsileg sem. Pedig az a csapat megérdemelte volna! El tudja képzelni, aki olvassa ezt a cikket, hogy milyen nehéz volt elfogadtatni az ütött-kopott felszereléseinket, szerencsétlen felkészülési körülményeinket azokkal a sztárjátékosokkal, akik Európa elitjében edződtek. Hazarepültek, vagy hazajöttek a saját kocsijukkal, és beestek egy mátraházi körülmény közé. Én soha nem voltam válogatott játékos. Talán sikeres edző voltam, és ez nem túlzás. Nekem mégis egy szentély Mátraháza vagy Tata, vagy Dunavarsány, ahol központi edzőtáborban nagyszerű kondíciók mellett – és itt elsősorban a táplálkozási kondíciókra gondolok – próbáltunk készülni.

– Hogy mennyire szerencsétlen dolgok történtek ezzel a válogatottal, és mennyire nem tudták hozzárendelni azokat a minimumfeltételeket, ami egyenlő partnerré tehetett volna bennünket a Világliga-résztvevő görögökkel, az örökké nagy tudású horvát válogatottal, amely Jugoszlávia utódállama, és a jugoszlávok nagyon tudnak röplabdázni, illetve Finnországgal, amely azóta már szélvészsebességgel elhaladt mellettünk, és mostanság Európa legjobbjai között emlegetik, nagyon kinőtték magukat, azt jól mutatja két történet.

– Csodálatos a pireuszi sportcsarnok, én sok sportcsarnokot láttam életemben, de az a Budapest Sportarénának majdnem kétszerese, ami nem kicsi... Ott játszottunk a görögök ellen, és mindenki tudta egy hónappal korábban, hogy ott lesz a meccs, ennek ellenére előtte vagy Dunavarsányban, vagy Mátraházán kellett edzőtáboroznunk. Már nem emlékszem pontosan, de mindegy is, mindkét teremnek hétméteres a belmagassága, és oldalt a kosárlabdapálya vonala már a falra van rajzolva, és nem túlzok! Ebben a teremben készültünk a pireuszi mérkőzésre. Ott a srácok edzésen felrúgni nem tudták a labdát a csarnok tetejére. Háromezer néző volt, ami csodálatosan nagy számot jelentene, mondjuk egy háromezres sportcsarnokban, vagy négyezresben. Ott olyan volt, mint egy magyar NB I-es röplabdameccsen, ahol a négyszáz fős lelátón hetven ember üldögél. Nem is érzékeltük a közönséget, csak azt, hogy valahol egy futballpálya méretű pályán játszunk. Két kézilabdapálya hosszában pontosan elfért a teremben, tehát közelítőleg százméteres volt ez, középen lefüggönyözve.

– Ennek a mérkőzésnek a visszavágója még morbidabb volt, és akkor a többiről ne beszéljek. A szűk mezeket, a kopott labdákat, amiket állandóan a fejemhez vágtak a játékosok, hogy Sanyi bácsi, ezt sem tudja elintézni?! Mint hogyha én egy intéző lettem volna ott, vagy egy isten... Egy nagyon rosszul fizetett edző voltam a válogatottnál, de én nem azért csináltam. Valószínűleg, ha egy fillért nem adnak, és én fizetek, akkor is megtiszteltetésnek vettem volna, hogy dolgozhatok, és egy sikeres csapatnak a vezetője lehetek. A görögök ellen idegenben tehát 3:1-re vesztettünk a sérült kulcsemberünk, Mészáros Dömötör nélkül. Urfi Csaba ugrott be helyette, és nagyon jól helyt állt. Meglepően jó eredménynek számított az a szoros 3:1, és elkezdtünk gondolkodni, hogy talán meg is verhetjük a görögöket Magyarországon. Kaposváron a szervezés tökéletes volt, zseniálisan megrendezték a mérkőzést, le a kalappal előttük. A Városi Sportcsarnokot már akkor sem engedélyezte az európai szövetség komoly tétmérkőzésre, mert túl alacsony. A Táncsics Mihály Gimnázium csarnokában volt a meccs!

– Egy dolgot hibáztunk el. A görögök a Városi Sportcsarnokban edzettek, amiért háborogtak is, hogy miért nem a meccs helyszínen gyakorolhatnak, és a szabályok szerint igazuk is volt. A mérkőzés előtti estén tudtuk meg, hogy az a labda, amivel másnap fogunk játszani, nem az a labda, amivel egy hete edzünk, mert Magyarországon mi olyan labdát még nem is láttunk. A görögök a találkozó előtti estén kinevettek bennünket, mert ők azzal a húsz új labdával edzettek, amit magukkal hoztak. Természetesen nem adtak labdakóstolót nekünk, így csupán negyven perccel a meccskezdés előtt fogtuk kézbe először azt a típusú labdát, amivel akkor játszottunk. Mit mondjak még? Nem bántok én senkit, de mit mondjak még? Az egy nagyon-nagyon nagy hiba lett volna, ha elveszítjük azt a meccset. Dugtam az információt a játékosok elől, de természetesen kiszivárgott a hír. Azt mondtam, hogy na fiúk, ha holnap medicinlabdával játszanánk, akkor is megvernénk ezeket a görögöket. Jót nevettünk, és ittunk egy sört. Eddig tartott ez. Most már elmondhatom, hiszen megnyertük, nem lett belőle balhé. Borzalmas volt...

– A tévé élőben adta a mérkőzést, és nekem negyvenöt perccel a kezdés előtt azzal kellett foglalkoznom, hogy a játékosok, amikor a begurított labdákat felismerik, félrelökdösték, mert mondták, hogy nem ezzel játszunk. Én meg mondtam, hogy de, ezzel játszunk! És rám ordított egy-két ember, hogy Sanyi bácsi, ezt még nem is láttuk! Én nem fordultam a szövetség vezetői felé, hanem azt mondtam, hogy és?! Most ez a labda, ez is 29 deka, de hogyha 109 deka, az sem érdekes. Most ezzel kell megverni őket! Nagyon-nagyon kemény tíz perc volt, amíg nézegették a labdákat, és nézegettek körbe, hogy hova is dobják mérgükben azokat. Ezt én tudom, aki ott voltam a csapat mellett. És nyertük 3:2-re, és nyertünk Horvátországban, ami egy külön történet.

– Beszéljünk erről a külön történetről is, hiszen a selejtezősorozat utolsó mérkőzésén a horvátok 2:1-re vezettek, és ekkor, a harmadik szett utáni szünetben a szövetségi kapitány térdre borult a játékosok előtt... Mi történt ebben a néhány pillanatban, mi hangzott el?

– Őszintén mondom, és mindenki tudja, aki ismer, hogy teátrális mozdulat volt. Egymást nézik az edzők, a nagyok, és a majd nagyok leszünk című edzők, és mindenki választ magának egy etalont, egy típust. Valaki örökké térdel, vagy guggol a csapatával szemben, úgy tart eligazítást. Nem azért térdel, mert a templomban is szoktak, hanem azért, hogy ne hallja más, amit mond, belesúgja a fülükbe. Én ritkán vagyok öltönyben, aki ismer, tudja, hogy általában farmer vagy mackó van rajtam, de ott öltönyben voltam, mert a lelkem legmélyén ünnepelni készültem. Végül sikerült... 2:1-re vezettek a horvátok. Az első és a második szettben még csak-csak, de az elvesztett harmadik játszmában úgy nézett ki, hogy nem bírják a mieink idegileg. Nem szakmailag, idegileg nem viselték el a tudatot, hogy ha bármilyen arányban nyerünk, kijutunk az Európa-bajnokságra! Hihetetlenül fájt nekem ez, és nem játszottunk olyan túlságosan jól sem. Eléggé szét voltunk szóródva a pályán. Nem emberileg, úgy rendben voltunk.

– És akkor letérdeltem a fiúk elé, és azt mondtam, hogy uraim, figyeljünk ide! Hosszú évek óta együtt dolgozunk. Idáig jól pattant a labda, és lépegettünk előre. Mindenki erről beszél, erre ébred, erről álmodik, hogy ha nyerünk Horvátországban, akkor bejutunk! Magyarországon ez a pici röplabdás társadalom bízik bennünk, szeret bennünket. Számtalan jeles újságíró utazott el Magyarországról, hogy megnézhesse ezt a mérkőzést, és harsoghasson a sikerünkről. Nem csak a Nemzeti Sport, hanem néhány egyéb napilap is tisztelettel megemlékezett erről a nagy eseményről. Én azt mondtam, hogy fiúk, huszonöt percet kérek a türelmetekből és az életetekből és az együtt töltött percekből. Huszonöt percet kérek! Huszonöt-harminc percig fog tartani ez a játszma, amit most meg kell nyernünk. Jó csapat a horvát, és valamiért nagyon lelkesen játszottak, bár számukra már nem volt tét. Gyanítottuk, hogy valami prémium lett nekik felajánlva valahonnan erre a mérkőzésre! Suttogtak érdekes dolgokat az ott élő magyar emberek... Mindegy, nekünk ez volt az akadály, ezt kellett legyőzni!

– Huszonöt percet kérek az életetekből. Mindenki dugja össze a fejét és a vállát, mondjunk egy nagyon nagy magyarokat, aztán menjetek oda, és verjétek meg ebben a szettben őket! Aztán 2:2 lesz, és más lesz a koreográfiája az egésznek. Csak jussunk el odáig! Lépjünk el a célszalagig! Az utolsó, rövidített szettben már bármi történhet, mi csak egyenlítsünk ki, nyerjünk egy játszmát! Ha három éve ezért dolgozunk, akkor a hároméves munka megkoronázásaként. Ha a mai napon erre ébredtünk, és erre ébredünk már napok óta, akkor azért! Nyerjünk egy szettet! Nem kérek meccset, csak szettet. Most nagyon figyeljetek oda!

– És kibirkóztuk azt a szettet, ez a fajta teátrális könyörgés és fohász a fiúk felé több embernek ült, úgy láttam. Ült a viselkedése miatt örökké kritizált és megcsipkedett Mészáros Dömötörnek, ült egy-két nagyon tisztességes húzóemberünknek, és onnantól kezdve Döme is a csapat húzóemberévé vált. Azt játszotta, amit tud, amit ő azóta is nagyon jól tud. Természetesen kalapot emelek azelőtt a hat-nyolc ember előtt, aki végigjátszotta ezt a meccset. Megfordították az állást, az utolsó szettet már izomból megcsinálták. Óriási gát szakadt át, amikor egyenlítettünk. Azt mondtam, hogy na, és ha innen felálltunk, akkor most menjetek a fenébe, és nyerjétek meg ezt a meccset! Tudjátok, hogy képesek vagytok megnyerni, ezt már nem fogjátok elhibázni. Nem mentünk bele szakmázásba, hogy például a blokkot vidd be, mert nem is vagyok az a típusú edző. Van egy taktika, amit ha alapjában véve be tudunk tartani, akkor azzal nem kell foglalkozni, mert az jól üzemel. Vannak még apróságok, mi az, amit belevisz az ellenfél, vagy virtuozitást, egyéni dolgokat, vagy szerkezeti tudatosságot, hogy kit nyitnak meg közülünk sokszor. Ha az alaptaktikát jól játsszuk, akkor az ellenfelet kell figyelni, és ahhoz alkalmazkodni, hogy ő min gondolkozik, min spekulál.

– Itt azt mondtam a srácoknak 1:2-nél és 2:2-nél is, hogy mi vagyunk a jobbak, higgyük már el egyszer a betyár életben, hogy egy óriási lehetőség előtt állunk, semmi mást nem kell csinálnunk, csak mindenkinek szívnia kell magát, és megszakadni. Ha ezt megtesszük, a tudásunk megvan ahhoz, hogy megfordítsuk a meccset. Nem én nyertem meg a találkozót. Mehettem volna én a viharba a lelkesedésemmel, de biztos vagyok benne, hogy jót tett a csapatnak ekkor ez a fohász. Azt hiszem, hogy én ennyit tudtam hozzátenni a sikerhez.

Európa-bajnoki selejtező, férfiak, 2000–2001

3. csoport
2000. május 27. Magyarország–Horvátország 3:0 (20, 18, 17)
2000. június 4. Görögország–Magyarország 3:1 (25, 17, –27, 18)
2000. június 10. Magyarország–Finnország 3:0 (21, 24, 20)
2000. június 16. Finnország–Magyarország 3:0 (23, 25, 18)
2001. május 4. Magyarország–Görögország 3:2 (23, 23, –16, –22, 12)
2001. június 3. Horvátország–Magyarország 2:3 (21, –20, 19, –22, –9)

A csoport végeredménye
1. Magyarország 10 pont (4/2, 13:10)
2. Görögország 10 pont (4/2, 15:12)
3. Finnország 9 pont (3/3)
4. Horvátország 7 pont (1/5)

A magyar válogatott kerete (és akkori klubcsapatuk)
• Bugyi József (Nyíregyházi VSC-Szabolcs Gabona)
• Gelencsér Balázs (Kométa-Kaposvár)
• Gubik János (Dunaferr SE)
• Jánosi Gábor (Medikémia-Szeged)
• Kántor Sándor (Noicom Alpitour Cuneo, olasz)
• Koch Róbert (VfB Friedrichshafen, német)
• Mészáros Péter (Medikémia-Szeged)
• Mészáros Dömötör (European Padova, olasz)
• Mondi Gergely (Medikémia-Szeged)
• Pampuch Csaba (Nyíregyházi VSC-Szabolcs Gabona)
• Pásztor Attila (Kométa-Kaposvár)
• Szabó Gábor (Dunaferr SE)
• Tomanóczy Tibor (Videx Da.Mi. Grottazzolina, olasz)
• Tullner Roland (Németország)
• Urfi Csaba (Kométa-Kaposvár)
• Veres Péter (Yahoo! Italia Volley Ferrara, olasz)
• Zarka Péter (Kométa-Kaposvár)
Szövetségi kapitány: Nyári Sándor (Medikémia-Szeged)
Edző: Demeter György (Kométa-Kaposvár)

(a korabeli újságcikkek a Nemzeti Sportból származnak)

Folytatása következik!