A Fino-Kaposvár férficsapata az elmúlt idényben is hozta a számára kötelezőnek számító bajnoki címet és Magyar Kupa-győzelmet. Előbbi a 13., utóbbi pedig a 14. volt a sorban. A nemzetközi porondon viszont ezúttal sem sikerült maradandót alkotnia a somogyi csapatnak.
– Amikor 2006-ban hazatért külföldről, egy erős kaposvári csapat várta. Most viszont úgy tűnt, mintha az elmúlt öt év leggyengébb együttesét láthattuk volna a pályán.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a legtapasztalatlanabbat. Az előző szezonban szerepelt együttesből előreléptek a cserék, s több saját nevelésű fiatal épült be – mondta Kántor Sándor, a Kaposvár edzője.
– A Közép-európai Ligában a tíz csapat közül végül a hetedik helyre volt jó a társaság.
– Ez a realitás. Amúgy a Közép-európai Ligát amolyan kísérleti szakasznak szántam. Mindenki lehetőséget kapott, hogy felmérjem, mit tudnak, hol tartanak a játékosok. Miután rutintalan társaságról volt szó, így nem lehetett tőlük azt várni, hogy magas szinten folyamatosan jól teljesítsenek. Törvényszerűek voltak a hullámvölgyek.
– A CEV Kupában, majd utána a Challenge Kupában is mindjárt az első párharc után búcsúzott a csapat.
– Mindkét ellenfelünk, a lengyel Asseco Resovia Rzeszów és a belga Prefaxis Menen is sokáig eljutott. Mind a két csapat abba a kategóriába tartozik, amelytől tanulni lehet. Úgy gondolom, hogy különösen a Rzeszów elleni találkozó marad meg a játékosok emlékezetében, hiszen Európa-bajnok lengyel röplabdázók, valamint az amerikai olimpiai bajnok Ryan Millar, a szerb válogatott Ivan Ilic, illetve a német válogatott ifj. Grózer György ellen játszhattak.
– A hazai pontvadászatban viszont már nem volt gond, kivéve a bajnoki alapszakaszt záró kecskeméti fellépést.
– Ami valójában tét nélküli találkozó volt, s hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bánkódtam a vereség miatt. A lehető legjobbkor jött ugyanis ez a 3:2-es zakó, amiből erőt tudtunk meríteni a debreceni kupadöntőre.
– A bajnoki döntő második, kecskeméti felvonásán a második játszmát 25:10-re nyerte a csapat. Ám ahelyett, hogy gyorsan befejezte volna a társaság a meccset, elbukta a harmadik játékrészt.
– Ez az általam sokszor emlegetett magyar betegség. Nemcsak a pályán, fejben is tudni kell játszani.
– A korábbi években hozzászoktunk ahhoz, hogy a kaposvári játékosok zömének egyszerre több fronton helyt kell állniuk: Közép-európai Liga, nemzetközi kupa, Magyar Kupa, hazai bajnokság, válogatott. Most viszont a válogatott kimaradt.
– Ez is egy külön történet... Vagy egy éve játszott utoljára a nemzeti együttes, legközelebb pedig valamikor októberben lép majd pályára olimpiai előselejtezőn. Vagyis másfél év eltelik úgy, hogy akár csak egyetlen barátságos meccset is játszanánk. Hogy lehet így dolgozni, eredményt felmutatni?
– Egy sor játékoshoz hasonlóan Kántor Sándornak is lejár a szerződése Kaposváron.
– Játékosként három országból is – az osztrák és a német élvonal mellett az olasz A2-ből – megkerestek, az egyik európai országban pedig szövetségi kapitányként számítanának rám. A legszívesebben azonban továbbra is Kaposváron dolgoznék. Folytatni szeretném az elkezdett munkát. De nekem is lenne egy nagy kérésem.
– Halljuk!
– Olyan utánpótlásunk van, amire bátran lehet építeni, és amire büszkék lehetünk. Gergye Roland, Magyar Bálint és Deák Márk, valamint a másik liberónk, Dömötör Lajos is Sántosiné Oláh Editnél kezdett. Egyszóval az újabb bajnoki címünkben és Magyar Kupa-győzelmünkben ő is benne van vastagon. Az éremosztásnál nem lehetett ott, ám ha legközelebb találkozunk, az enyémet odaadom neki. Keményen megdolgozott érte!
(forrás: Sonline)
