Dupla kudarccal kezdődött 2011 a magyar röplabdasportban, hiszen a fiú és a leány ifjúsági-válogatott is elbukott az Európa-bajnoki selejtezőben. A fiatalok gyengélkedése akkor is fájó, ha tudjuk, az előző korosztály legjobbjai rendkívül magasra helyzeték a lécet, hiszen két évvel ezelőtt mindkét nem képviselői kijutottak a rotterdami kontinenstornára.

Az egy rendkívül örömteli, ugyanakkor sajnálatosan ritka siker volt. Persze, hogy mi történt korábban, az a jelen emberei számára lehetne akár teljesen mindegy is, a legfontosabb az, hogy mindenki, aki felelős beosztásban, döntéshozó pozícióban van, mondja meg és hirdesse ki, hogy mi a fontos és mi nem.

Nem lehet minden egyszerre fontos – mondjuk a reprezentáns felnőtt válogatottak, meg az utánpótlás, meg a strandröplabda, stb. – mert erre jelenleg kapacitás, energia és pénz sincs. Dönteni kell! A témánál maradva: fontos az utánpótlás, vagy nem?! Mert ha igen, akkor ideje cselekedni! Illetve ez így nem pontos, hiszen már évek óta radikális változásra, változtatásra lett volna szükség, de ez egyes emberek gyarlósága, irigysége és gonoszsága miatt sajnos elmaradt.

Hogy mire gondolok? Arra, hogy a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézet minden esztendőben beleönt egy szakajtónyi pénzt a magyar röplabdába, a pénz pedig elszivárog ezerfelé, mintha soha nem is lett volna, a várva várt eredmény pedig elmarad. Mielőtt még valaki félreértené, szó sincs itt lopásról! A pénz nem tűnik el, minden fillér eljut a röplabdásokhoz, de annál fájóbb, hogy ennek nincs semmi foganatja.

A referenshálózat a jelenlegi formájában értelmetlen, a rendszeres felmérések hiábavalók és pazarlók, hiszen ott minden alkalommal a már meglévő állomány ifjú tagjait regisztrálják, és a Héraklész-hétvégék szintén haszontalanok. Van egy ember, akit Kelemen Istvánnak hívnak. Lehet szeretni és nem szeretni. Véleménye mindenkinek lehet róla, pozitív és negatív egyaránt. Egy dolog megkérdőjelezhetetlen: fiúvonalon ő az elmúlt húsz év legjobb, legsikeresebb, legeredményesebb utánpótlásedzője a klubcsapataival és a mindenkori válogatottal is.

Ő az, aki hosszú évek óta szajkózza, hogy a jelenlegi rendszer rossz (ezt támasztja alá az eredménytelenség is), és Magyarországon is be kellene vezetni a röplabdában külföldön, illetve más sportágakban hazánkban is népszerű és bevált módszert az utánpótlásban. Ez lenne a klasszikus sportkollégium, vagy akadémia! Nem kéne végre egyszer, csak egyetlenegyszer komolyan venni és megfontolni, amit mond?! Nem kéne végre egyszer, csak egyetlenegyszer tudomásul venni, hogy ő ezt kicsiben (Dunaújvárosban és Kaposváron) lassacskán már több évtizede sikeresen alkalmazza?!

Nem kéne végre egyszer, csak egyetlenegyszer szakítani a letűnt emberek letűnt téveszméivel, a stabil és sikeres magyar röplabda-utánpótlás érdekében?

2010. október 1. óta működik a hunvolley.blog, és olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy honlapunk leginkább a hírműfajban közöl cikkeket, ellenben véleményeket ritkán publikál. Ez természetesen tudatos a részünkről, hiszen nem akarunk tévedhetetlen megmondóemberek lenni, úgy gondoljuk, hogy olvasóink nem elsősorban a mi személyes véleményünkre kíváncsiak, hanem arra, ami valójában történik a magyar és a nemzetközi röplabdaéletben.

Műfaját tekintve a fenti írás mégis publicisztikának tekinthető, ez a kiegészítés pedig arra hivatott, hogy megmagyarázza, miért is született a fenti néhány bekezdés. Történt ugyanis, hogy november végén megkeresett az MRSZ új sajtófőnöke, és találkozóra hívott. Őszintén megvallva, nem értettem, hogy miért, de természetesen elmentem, és végül nem is bántam meg, mert jót beszélgettünk. Azon már igencsak meglepődtem, hogy felkért, a szövetség honlapjára írjak rendszeresen blogbejegyzéseket, tehát a saját véleményemet a magyar röplabdasport eseményei, történései kapcsán.

Én már akkor mondtam, hogy szerintem ezt az ő főnökei, a szövetség dolgozói és vezetői nem fogják engedni, meg fogják fúrni, hiszen ők rúgattak ki augusztusban az állásomból, tehát nem hiszem, hogy örömtáncot járnának, ha ilyen formán visszaszivárognék, és megint én írogatnák a hivatalos honlapra. Ők gyűlölnek engem, én meg őket, ez nem is fog változni, szóval ez a javaslat tényleg megtisztelő számomra, de sajnos nem életképes. Erre azt válaszolta, hogy ezzel én ne foglalkozzak, ez az ő dolga, majd elintézi, minden rendben lesz! Na mondom, erre befizetek!

Szóval ez november végén történt, de azután semmi. Néma csend. Én már el is feledkeztem erről az egészről, amikor december végén a Gödöllő – NRK-Nyíregyháza meccs után egy kedves ismerősömmel a következő párbeszéd zajlott le.

– Hallom, lesznek blogbejegyzéseid a szövetség honlapján!
– Volt ilyenről szó, kábé egy hónapja, de azóta nem történt semmi. Egyébként honnan tudsz te erről?
– Elsik mondta, hogy megegyeztetek.
– Na, akkor megint szépen terjednek a pletykák... Én ugyanis Elsikkel nem igazán szoktam beszélgetni, úgyhogy ez így, eben a formában megint nem igaz.

A rémtörténet következő fejezete január elején kezdődött, amikor a sajtófőnöktől kaptam egy e-mailt, amelyben a többi között ez is írta: „Mindenképpen szubjektív anyagokat képzelnék el, ahogyan megbeszéltük, a témát akár Te is ajánlhatod, én mindenre nyitott vagyok. Szerintem első körben az ifjúsági Európa-bajnoki selejtezők is lehetnének téma, de ha nem szívesen írsz róla, akkor javasolj valamit. Mindenképpen a neved alatt futna a dolog.”

A totális kudarccal zárult ifjúsági Európa-bajnoki selejtezők engem a fenti cikk megírására inspiráltak. Az anyag vasárnap este elkészült, elküldtem, de hétfőn már azt a választ kaptam, hogy ezzel bizony baj lesz, mert például mit fog szólni az utánpótlás-intézet ahhoz, hogy a szövetség hivatalos honlapján megjelenik, elfolyt a pénz! Hát mit szólna?! Leszarom magasról, hogy mit szólna, ha ez a közismert igazság... Persze nevettem harsányan, hiszen én már novemberben megmondtam, hogy ez nem fog működni! Aztán szerdán jött a megerősítés: ne haragudjak, a történet megbukott! Én meg úgy gondoltam, ha a cikket már megírtam, ezzel a kis magyarázó-kiegészítő történettel együtt megjelentetem itt, a saját oldalamon, amit azért imádok különösen, mert azt írok rajta, amit akarok, ebbe senki nem szólhat bele. Ezzel persze eddig nem éltem vissza! Eddig...

A történet persze úgy kerek, ha levonom a tanulságot belőle, ami számomra az, hogy hülyét csinálni csak abból lehet, aki hagyja! Én már megint hagytam, de nem baj, mert egyrészt megint tanultam valamit, másrészt ez is egy fontos muníció. Hiszen csapataink harcban állnak, de a háborút nem mi kezdtük!