79 éves korában elhunyt a szegedi Ribizsár Gyula, egykori NB I-es kosárlabdázó, korábbi nemzetközi röplabda-játékvezető.
Kosárlabdázóként játszott a Szegedi Postásban, a Honvédban, a Haladásban, majd a SZEAC-ban. Ha az ő korában létezett volna hárompontos vonal, akkor Európa legjobb tripladobójaként emlegették volna, hiszen távolról nagyon eredményes volt, zseniális kezekkel rendelkezett. Kosárlabda-karrierje mellett röplabdában is elismertségre tett szert, hiszen nemzetközi játékvezetői minősítést szerzett. Emlékezetes meccseken bíráskodott, dolgozott. Temetéséről később intézkednek.
Im memoriam Ribizsár Gyula
A hír megdöbbentő és fájó, még ha nem szegediként féltem tőle, nehogy egyszer halljam, vagy olvassam. Ribizsár Gyuszi elment közülünk, s én tudom, hogy mekkora űrt hagy maga után a magyar röplabdasport örök dilemmájában, hogy a játékvezetők közül kik voltak hitelesek, s kik voltak huncutok. Csepelről Szolnokra hazatérve 1973-ban az NB II-ben a feljutás szempontjából döntő fontosságú Szolnoki Dózsa – MAFC mérkőzést vezette, s bár rám jellemző agresszív, vagy negédes stílusban játékos-edzőként próbáltam befolyásolni döntéseit, nem hagyta! A MAFC 3:0-ra nyert Szolnokon, édesanyám, aki nagy szurkolónk volt, azt mondta: szégyellem, hogy egy szegedi játékvezető a vidékiek ellen fúj! A vereség fájó volt, s én örökre megértettem, hogy Ribizsár Gyula röplabdában azt fúj, amit lát.
Szegedi sikereimnek, és annak, hogy a város elfogadott és befogadott, ő volt az egyik legmarkánsabb hangadója, pedig tudta, hogy nem vagyok könnyű ember. Nem volt olyan barátságos röplabdarendezvény Szegeden, ahol az első hívó szóra – néha öregecskén és lelassulva – térítésmentesen, magas szinten ne vállalta volna a játékvezetői munkát. Hosszú évek óta nem élek már a városban, s félek, hogy a röplabdasport hitelessége az ő távozásával komoly csorbát szenved. Én, aki örökké fenegyerek voltam (vagy annak hittek) kalapot emelek az egyik leghitelesebb és legnagyobb szegedi sportember előtt.
Gyula bácsi, nyugodj békében!
Nyári Sándor
Ribizsár Gyula (az interjú 2006-ban készült)
Ribizsár talán az utolsó „all round” sportoló volt. Az ő fiatalkorában lehetett egyszerre több sportágat is magas szinten művelni, de ez ma már elképzelhetetlen. Gyula bácsi fiatal korában kicsit focizott, de fő sportja a középiskolában a kosárlabda lett. Természetesen nem állt tőle távol a kézilabda sem, sőt röplabdázott is. Igazán híres mégis a röplabda miatt lett, ott is a játékvezetőként eltöltött évtizedei miatt.
– Focival kezdtem, de hamar megutáltam és átpártoltam a kosárlabdához. Gremingerrel és a Hódi fivérekkel játszottam a Postásban. Jobb bedobóként húsz pont körüli átlagom volt, de valamennyit a mostani tripla vonalon kívülről dobáltam. Válogatottság nem, csak egy főiskolás világbajnokság jött össze Ostravában, ott is csak az indultak még kategóriában végeztünk. Harmincöt éves koromig játszottam.
– Úgy tudom, kézilabdázott is.
– Párhuzamosan a kosárlabdával, az Építőkben kézilabdáztam. Ott csak a második ligában szerepeltünk. Egyszer az öt város tornáján, Budapesten tizennégy gólt lőttem a Kolozsi Feri bácsi által vezérelt magyar válogatottnak, s akkor szóba került a kerettagság, de a kosárlabda győzött.
– No, meg a röplabda.
– Valóban. A Vegyipari technikumban végeztem, s ott a röplabda volt a fő szám. Onnan a Szegedi Honvéd következett. Az aktív játék befejezése után, edzősködni kezdtem a Kender női csapatánál. Az első ligában szerepeltünk. Két ifjúsági- és két B-válogatottat neveltem, Miklós Ibolyát és Zsiga Rozáliát. Utóbbi lett negyven évvel ezelőtt (és az óta is) a feleségem.
– Miért lett játékvezető, és miért pont röplabdában?
– 1969-ben egy Balaton Kupa döntőjében olyan botrányos volt a játékvezetés, hogy nekem kellett lefújnom a partit. Dr. Holvay Endre nemzetközi bíró azonnal leigazolt. 71-ben már ki is küldtek Svédországba, tanfolyamra, s ott olyan jól szerepeltem, hogy egy év alatt vezető pozícióba kerültem.
– Hol indult a karrierje, és milyen ívű lett?
– Bukarestben vezettem egy BEK-meccset először a Rapidnak egy spanyol gárda ellen. Huszonkilenc országba, százegyszer utaztam. Koreától Alaszkán át Kubáig bejártam a földet. Ötszázhat nemzetközi meccsen vettem részt, a kicsiktől a felnőttekig. Közreműködtem öt Európa-bajnokságon, vezethettem 1985-ben a szovjet-keletnémet női döntőt, négy BEK négyes döntőben és egy KEK-döntőben bíráskodtam. Utolsó nagy fellépésen a szöuli előolimpia női döntője volt (Szovjetunió–Peru), 1987-ben. Sajnos Los Angeles nekem is kimaradt, pedig a formaruhám a mai napig megvan. Helyette mentünk „Los Cubosba”. Nyolcszáz magyar bajnokin fújtam, s végleg 1995-ben tettem le a sípot.
– A civil életben hol dolgozott?
– Az Általános és Fizikai Kémia intézetben dolgoztam 42 évet, hetvenévesen hagytam abba. Két szép fiam van. Az egyik Szegeden jól menő autóhifi-szerelő, a másik sajnos Budapesten vízügyes mérnök. Örülök, hogy sikeresek, de szeretem, ha körülöttünk vannak.
– És a röplabdás fiai, a bírók?
– Sokáig vezettem tanfolyamokat. Dr. Nikolényi Gábor már NB II-ben fütyül. A legszebb ajándék azonban egy köszönőlevél Hóbor Bélától, aki a sydneyi olimpiai döntőn vezetett és onnan köszönte meg, amit érte tettem.
Ribizsár Gyula emlékére egyperces gyászszünettel kezdődik a szombati Veszprém–Szeged férfi Extraliga-mérkőzés.
(forrás: webradio.hu)
